Kincsestár témák szerint: pedagógia

Óra végén a tanár lelkesülten mondja:

– Van egy jó hírem, meg egy rossz. Az egyik az, hogy hétfőn az ötödik óra is földrajz lesz.

A feszült csendet Heléna töri meg.

– Tanárnő, és mi a jó hír?

Az osztály harsogva nevet, majd Bocsárd megjegyzi:

– A jó hír az, hogy csak egy rossz hír van!

 

Lejegyezte: a földrajztanár

Karácsonyra kaptam egy egész dobozzal. Hát nem kell mondanom, hogy már csak alig-alig van benne néhány, mert nagyon nehéz neki ellenállnom. De azért mindig megkínálom az éppen idetévedőt is. Meg néha gondolkodni is szoktam.

Tegyük fel, hogy öt darab Ferrero Rocher van a dobozban. (Annál sokkal több volt, de tekintsük a jelenlegi állást. A többi hollétéről nincsenek pontos információink.) Öt darab Ferrero Rocher-d van, meg egy testvéred. Nem is feltétlenül Lauráról van szó, hanem egy  felebarátodról. Lehet, hogy afrikai, mongol, vagy amerikai, gazdag vagy szegény, nem tudjuk. Azt se, hogy életében evett-e már Ferrero Rocher-t, vagy, hogy ehet-e egyáltalán csokit.

Kibontod a dobozt. Egyedül vagy. Nincs itt, de tudod, hogy nemsokára megérkezik. És gondolkodsz:

1. Megeszem mind az ötöt. Úgysem tudja, hogy van nálam. Eltűntetem, amiről nem tud, az nem fáj. Lehet, hogy nem szereti a csokit. Lehet, hogy nem is örülne neki. Amúgy is kicsit pocakos, minek még nehezíteni a diétáját. Sőt még jót is teszek vele ezáltal, mert nem teszem próbára az akaraterejét. Na jó, nem eszem meg mind az ötöt, megeszek kettőt, a többit pedig eldugom, jó lesz az még szűkösebb időkben.

2. Egyet hagyok azért neki is. Illendőségből. Mégse járja, hogy befaljak öt bonbon-t szó nélkül. Biztos ő is szereti, meg ritkán jut ilyen édességhez. Nem kell tudnia, hogy mennyi volt eredetileg, annak is örülni fog, hogy gondoltam rá, és kapott valamit.

3. Elosztozunk rajta szépen, tudom, hogy nagyon szereti a Ferrero-t. Öt darab van, hát az sajnos páratlan, akkor nekem jut három, mert mégis én kaptam, neki kettőt adok. Mégse akarok háládatlan lenni azzal szemben aki nekem adta. Milyen dolog lenne, hogy az ő ajándékát én csak úgy továbbpasszolom. Meg különben is, én is nagyon szeretem a Ferrero Rocher-t.

4. Fifty-fifty. Tesók vagyunk, mindent felezni kell. Odaadok neki kettőt bontatlanul, a harmadiknak leharapom a felét. A mogyorót azt nem, az azért mégis kicsit gusztustalan lenne. A mogyorót megeszem szépen.

5. Csak nem fogok egy félig megrágott csokit odatenni az asztalára, legyen övé a három, és nekem jusson a kettő. Hiszen annyira imádja. Én is, de lemondok róla. Különben is nekem van még másféle csokim is. Igaz, az nem annyira finom, de azt is meg kell enni valakinek.

6. Odaadom neki a Ferrero Rocher-imat. Hát egyet azért mégis megkóstolok, olyan régen ettem már.

7. Inkább ki se bontom, mert csak elcsábulok, a végén még megenném az összeset. Legyen inkább az összes aranygolyó az övé. Sőt, nem most van a névnapja? Ú bakker, ajándéknak pont jó lesz! Hol egy szalag? Még szerencse, hogy nem én fogok tőle hízni.

Most akkor hogy is van ez?

Ja és hogy hol van ebben a matematika? A matematika mindenben ott van. Hányféleképpen lehet az 5-öt felírni két egész szám összegeként vagy két egyenlő szám összegeként?

Kanizsai Rita öregdiák (2009)

 

A zeneiskolának rengeteg előnye van. A kottaolvasás, a különböző hangszereken való játék (legyen az billentyűs vagy fúvós) segíti mindkét agyfélteke fejlődését. Amelynek később nagy hasznát vehetjük a tanulásban, főleg a memóriánkat és a logikánkat fejleszti.

Azok a gyerekek, akik valamilyen művészetet tanulnak, sokkal kreatívabbak lesznek, könnyebben fejezik ki önmagukat. A zene fontos szerepet játszik a személyiségfejlődésben is. Azért könnyű a zenével kifejezni magunkat, mert a zene mindenkihez szól, a megértése sem okoz komolyabb gondokat.

Ha egy zenekar tagja vagy, megtanulhatod, milyen egy közösséghez tartozni, és ez csapatmunkára ösztönöz, mivel senki sem szeretné cserbenhagyni a többieket, akik számítanak rá.

Tévedés ne essék, a zeneiskolát is ugyanolyan komolyan kell venni, akárcsak egy gimnáziumot vagy általánost. Azonban mégis teljesen más atmoszférája van a zenesulinak. Számomra nagy kikapcsolódást jelent egy hosszú tanítási nap után leülni gyakorolni a zongoránál, akár otthon, akár a zeneiskolában.

Bár sokan úgy gondolják, hogy csak akkor érdemes zenére oktatni a gyereket, ha zenész lesz belőle, szerintem ez téves gondolat. Én sosem akartam zenész lenni, de mégis 10. éve járok zenesuliba. Voltak nehézségek (mint mindig), de megéri folytatni, bennem nem fordult meg az a gondolat, hogy komolyan abbahagyjam a zongorázást.

Például Dr. Freund Tamásnak (világhírű agykutató, az MTA tagja) van egy saját jazz-zenekara. Ő nagyon fontosnak tartja a zenét, és a kutatásai mellett is folytatja szenvedélyét.

Én csak ajánlani tudom mindenkinek a zeneiskolát, szerintem heti pár zenével töltött óra rövid és hosszú távon is kifizetődő. Így sokkal könnyebben oldhatjuk fel a bennünk és a másokban rejlő feszültséget és korlátokat is, legyen szó bármilyen stílusú zenéről.

,,Aki zenével indul az életbe, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti őt a bajon.” (Kodály Zoltán)

Hetyésy Dávid 11. a

 

Én már két éve tanulok filozófiát, és szeretnék mindenkit bátorítani arra, hogy nyugodtan kezdje el. Ez a cikk arról fog szólni, hogy mit adhat a számunkra ez a tantárgy.

Kívülről haszontalannak, unalmasnak és feleslegesnek tűnhet. Az emberek többségének nincsen elképzelése róla, hogy mit tanulhatunk itt, vagy, hogy mi a lényege. A filozófia szó jelentése a következő: philo egy görög szó, ami azt jelenti, hogy szeretet valami iránt, a sophia pedig a bölcsességet jelenti. A filozófusok azok az emberek, akik a bölcsesség szeretetével foglalkoznak. A bölcsesség célja pedig az elégedettség.

Hogy van-e haszna a filozófiának?

Szerintem a filozófia segít megérteni a fogalmakat, az összefüggéseket, és a logikánkat is fejleszti. Ha a mindennapi életben is fel tudod fedezni az összefüggéseket, és ezzel átlátod a dolgokat, akkor ez a tantárgy rendkívül hasznos tud lenni.

A társadalmunk is azért képes a fejlődésre, mert az emberek felteszik maguknak a miért? kérdést. Ez ösztönzi őket a dolgok megértésére, így tudnak választ kapni a világ kérdéseire.

A filozófiának köszönhetően nagyon sokféle látásmódót ismerhetünk meg. Megtanulhatjuk azt, hogy hogyan kell gondolkozni, és új kapuk nyílnak meg a tudatunkban.

Lezárásként pedig hadd idézzem David E. Schradert, az Amerikai Filozófiai Társaság elnökét: ,,A filozófia szakon a diákok megtanulják, hogyan kell gyorsan új ismereteket szerezni. A hallgatók elsajátítják a kritikai gondolkodás képességét, és javul az íráskészségük.”

Hetyésy Dávid 12.a

Isten jelen van iskoláinkban

Áldalak jó Atyám, mert nem hagyod, hogy folyton csak nézzek, itt-ott meg is láthatlak.

Például, amikor együtt munkálkodsz az irodai dolgozókkal, és ők nem csak számokat és betűket látnak maguk előtt, hanem embereket és kapcsolatokat.

De ott vagy a vizitációk izgalmában, alig várod, hogy bemutathasd mire jutottál.

Te vagy a legbüszkébb, amikor a takarítónővel végignéztek az együtt rendbe rakott tiszta termeken, bár lehet, hogy másnap ez senkinek sem tűnik majd fel.

Az angyalok néha megdöbbennek: ott visongsz a kislányokkal a nappali szellőben az udvaron, vagy köveket és botokat gyűjtesz a fiúkkal a fák alatt. Máskor a nagyobbak közt vihogsz, és belefeledkezel a lányok csevegésébe, vagy vadul űzöd a nagyfiúkkal a labdát és nagyon szeretsz velük birkózni a sarkokban.

Olyan nyugalommal tölt el reverendád suhogása, amikor futva igyekszel valamilyen órára.

Istenem tudom, hogy te lépsz be közénk Szent Miklós palástjában. Megdicséred a kávét a kiskonyhákban.

Én igaz Atyám, volt már, hogy fellázítottad ifjainkat az unalmas óráimon. Rosszul is éreztem magam. A tisztességes kritikára te tanítod őket.

Az agapékon néha annyira belendülsz, hogy teli szájjal is mondod, de kezed mindig a vállunkon hagyod.

Ott ülsz közöttünk a hosszú konferenciákon és nyugalmad ad nekünk is türelmet.

Mindig látni téged a repetára várakozó sor végén. A legkisebbek közötti tolongásban készségesen nyújtod koszos kezeidet, hogy megmoshassuk.

Leülsz az alagsorban a technikai dolgozok közé, hogy elfogyaszd velük szerény ebédjüket. Szereted hallgatni őket.

Kedveled a kamaszok poénjait, a hátba veregetéseket, na meg láttam már, ahogy odafurakodsz a csoportosan kockulók közé.

És áldalak, mert megengeded, hogy a téged szívük mélyéből kereső diákjaink megtaláljanak.

Te vagy a titoktartás a felnőttben és a csend a szegénygyerekben, aki hazaviheti az uzsonna maradékait.

És amikor egy kisgyerek felkacag, te sem bírod és dőlsz velünk a nevetéstől.

Igen Uram, dicsőítünk téged, mert kinyilvánítod magad a kicsinyeknek és iskoláinkban gyakran visszhangzik szavad: Íme: az én szeretett Fiam!

 

Nagykanizsa, Piarista Iskola, 2017. október

A következő írás Kalazanci Szent József rendalapítónk írásaiból vett gondolatokra támaszkodik vagy belőlük ihletet merítve született. A veracruzi piaristák (Mexikó, Kolumbusz Kristóf Egyetem) vetették papírra. 

A tanár tanít, – a nevelő alakít.

A tanár tudományt nyújt, – a nevelő életet.

A tanár a jelennel foglalkozik, – a nevelő a jövőt is figyelembe veszi.

A tanár kijön a sodrából, – a nevelő megőrzi reményét.

A tanárnál mindent betéve kell tudni, – a nevelőnél az ismeretek integrálása fontos.

A tanár fenyít, – a nevelő segít megjavulni.

A tanár kényszerít, – a nevelő javaslatot tesz.

A tanár számára a tudomány átadása a minden, – a nevelő bölcsességet plántál.

A tanár előtt mindenki egyforma, – a nevelő egyénekből közösséget formál.

A tanár hajthatatlan, – a nevelő megfontolt.

A tanár magasabb rendűnek képzeli magát, – a nevelő iránymutatónak.

A tanár információval szolgál, – a nevelő értékekkel.

A tanár ismereteket közöl, – a nevelő viselkedésformákat ébreszt.

A tanár a betűhöz ragaszkodik, – a nevelő a betű mögött rejtőző szellemhez.

A tanár elítél, – a nevelő megért.

A tanár folyton kiabál, – a nevelő eléri, hogy figyeljenek rá.

A tanár parancsol, – a nevelő párbeszédet folytat.

A tanár célt lát a fegyelemben, – a nevelő a célhoz vezető eszközt.

A tanár kérdéseket tesz föl, – a nevelő eléri, hogy neki tegyenek föl kérdéseket.

A tanár elidegenít, – a nevelő felszabadít.

A tanár mindenbe beleköt, – a nevelő végighallgat.

A tanár nem hagyja el katedrája magasát, – a nevelőnek nincs is katedrája.

A tanár tanítja a hitet, – a nevelő tanítja és éli.

A tanár jó magaviseletet követel meg, – a nevelő maga ad rá példát.

A tanár elbátortalanít, – a nevelő biztat.

A tanár megtöltendő edényt lát a diákban, – a nevelő meggyújtandó lángot.

A tanár célja kiművelni az emberfőt, – a nevelőé fölnevelni az embert.

Az az iskola, amely tanárokkal működik: diákgyár,
                   amely nevelőkkel: az emberség melegágya.

Tehát tanár vagy-e vagy nevelő?

Fordította: Tőzsér Endre Sch.P.

 

Göde Edit – Köves Gabriella (OFI): Miért tanítsunk még ma is latint?  című elemzése nyomán

„Félig sem olyan fontos az, amit tanítunk gyermekeinknek, mint az, hogy’ tanítjuk. – Amit az iskolában tanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad.” (báró Eötvös József)

A 2006-os PISA jelentés[1] Mi a versenyképes tudás? című fejezete szerint „nem annyira az ismeretek, mint inkább az általános kompetenciák – jó szövegértési képességérvelő (szóbeli és írásbeli) kifejezőképesség, az ismeretalkalmazás képessége, valamint a természettudományi megismerés –  elsajátítása”  a cél.
Véleményünk szerint ezek a képességek a latin nyelv tanításával fejleszthetők.

Azt, hogy 2015-ben milyen a latintanítás helyzete Magyarországon a középiskolákban két szóval kifejezhetjük: eltűnőben van.

Miért is tanuljunk latint?

Megválaszolhatjuk a kérdést ismert, meghaladott érvekkel, például: „Kell az orvosi-, jogi egyetemre.”, vagy „A latin ismeretében könnyebb megtanulni spanyolul, olaszul, stb.” „Az idegen szavak könnyebben megjegyezhetők.”  „Latint csak az elitnek, illetve az egyházi iskolában tanulóknak kell tanítani. ”….

Vannak azonban reális, kutatással alátámasztott érvek is, például a Barber[2] vizsgálat.
Gesztesi Enikő : A latintanítás helyzete… Antik Tanulmányok 2009/53. alapján
 

Latint tanulók eredményei

Latint nem tanulók eredményei

1. Helyesírás

82,5%

72,6%

2. A szavak használata a mondatokban

57,5%

40,6%

3. Definíciók értelmezése

69,5%

33,3%

4. A szavak értelme, jelentése, helyesírás

57,0%

27,5%

5. Szókincs

36,0%

6,8%

6. A szavak értelme, jelentése, helyesírás

65,3%

12,3%

A 6. pontban olyan latinul tanuló és nem tanuló diákok eredményei vannak, akiknek minden tárgyból azonos az osztályzatuk.

 „A vizsgálat eredményéhez nem kell kommentár, A LATINOS DIÁKOK – nem egy vagy néhány, de MINDEN TERÜLETEN! – sokkal JOBB TELJESÍTMÉNYT NYÚJTOTTAK, mint latint nem tanuló társaik-, ha a mérések átlagát nézzük, a latinos diákok esetében az eredmény 61,8%, a nem latinosoké pedig ennek alig a fele, 32,18%.” (Gesztesi, 2009)

 Latin és a PISA felmérés

2006-ban a finnek európai elnöksége alatt létrehoztak egy latin nyelvű on-line újságot (ConspectusRerum)[3], melyből latin nyelven lehet tájékozódni az EU ügyeiről. Mivel Finnországban erős a latintanítás, nem véletlen talán, hogy akkor, 2006-ban harmadszor is a PISA felmérés I. helyén végeztek.

Azoknak, aki azt mondják, hogy ma már az angol lett a világ – és szaknyelv, az angol vette át azt a szerepet, amit előtte a latin töltött be, azoknak a British Dental Journal 2009-es cikkét[4] ajánljuk, amelyben a szerző leírja, hogy az angol nyelv oly mértékben változik a különböző kulturális és technikai kihívások következtében, hogy nem lesz képes ezt a szerepet sokáig betölteni. Ellenben a latin nyelvvel, ami még mai is megőriz számunkra információkat, egyértelmű a szavak jelentése és mondanivalója.

Amit a latin hátrányára írhatunk, hogy holtnyelv, épp ez az előnye is egyben: a nyelv, a szavak nem erodálódnak, ezért az információt eredeti állapotában őrzi meg.

 Mi fejlődhet a latin nyelv tanulása által?

Tudjuk, hogy az intellektuális, emocionális, spirituális intelligencia összefüggő egységet alkot, mereven nem szétválasztható. Most csak az elemzés kedvéért választjuk szét.

Nem kétséges, hogy a latin tanulása által fejlődik az intellektus (IQ)

A latin egy logikai váz (….),melyre bármely más idegen nyelv ráépíthető. ” (Borzsák István)

A fordítás, valamint a nyelvtan tanulása által fejlődnek az anyanyelvi kompetenciák, mint szövegértés, az aktív és passzív latin és magyar szókincs, a gondolkodási műveletek, a  memoriterek  tanulása által pedig az implicit, nem asszociációs memória is fejlődik. Mindennek hatása a logikus gondolkodás, a nyelv tudatosabb használata, valamint a képzelőerő fejlődése. Éppen ezeket a képességeket említi a Nature folyóiratban megjelent oktatás témájú tanulmány, mint ami elengedhetetlen  a XXI. századi tudósképzéshez[5].

A tantárgyak ismeretanyaga Európában a tudományok közös kiinduló alapja. Akár a reál tárgyak mint a matematika, biológia, fizika , akár a humán és társadalomtudományi tárgyak mint az irodalom és történelem, akár a művészeti alkotások az európai önazonosság közös forrásai és alapjai.

Tényként kezeljük a latin nyelvoktatás transzfer hatását, miszerint a különböző tantárgyak szakszavainak tanulása, értelmezése és használata is hatékonyabb, a magyar és az idegen nyelvek tanulása hatékonyabb.

Fejlődik az érzelmi intelligencia (EQ)

A nyelvórákon használt irodalmi művek érzelmi töltete által, az erkölcsi példákon megfigyelhető érzelmek és emocionális indíttatású tettek kapcsán.

S hogy ez milyen fontos egy közösségben! A képzelőerősegítségével tudjuk beleképzelni magunkat a másik ember helyébe, helyzetébe, még akkor is, ha nincs közvetlen tapasztalat, vagy ismeret, vagy nincs külsődleges racionalitás, akkor is képes az ember az empátiára (s ez már az SQ felé mutat) a majd ennek segítségével fejlődik ki azönismeret, amiből pedig a társadalmi kohézió lesz.

Pedagógiai és tanulás-módszertani előnyök keletkezése

mint az értő olvasás, lényegkiemelés, információ szűrése, tömörítés, memorizálás, figyelem, kérdés felvetés

Amikor a tanulóknak azt mondjuk latinórán, hogy „A fordítást az állítmánnyal kezdd! ”akkor arra vezetjük rá, hogy egy olyan gondolati struktúrát hozzon létre,(amelyből a fordítás lesz) amiben az egyszerűbbtől a bonyolult felé halad. Van egy mag, ami köré csoportosítjuk az információkat. Ha a fordítás során mindig visszatérünk az első, lényeges elemhez, az állítmányhoz (a maghoz) és ezzel egyeztetve, ehhez kötjük a többi elemet (mondatrészt), akkor egy algoritmust adtunk meg az egzakt megoldáshoz. Az út többszöri bejárásával fejlődik az algoritmikus gondolkodás is, ezáltal a tanuló általában megtanulja, hogy a beáramló információkat így rendszerezze. Ha ez belsővé válik, nagy esély van arra, hogy a tanulók világlátása is egy logikus rendszerbe integrálódjon, s így kevésbé van kitéve a manipulációknak! Ugyanakkora nyelvtani kategóriák rutinszerű használata segíti a dolgok pontosabb megértését, elemzését és a tudatosabb nyelvhasználatot.

A memória is fejlődik ennek a gondolati struktúrának az alkalmazásával, hiszen egyrészt az információk rendezve kerülnek be a rövidtávú-, majd a hosszú távú memóriába. Másrészt a tanult versek, prózák ritmusa, az időmértékes verselés – hexameter, pentameter, stb. – is – segíti a megértés, a memorizálás folyamatát és a ritmusérzéket is fejleszti.  A latin nyelv tanulása precizitásra késztet, és készít fel,segíti a beáramló információk rendezését, rendszerezését, rögzítését.

Brooklyni példa a tehetséggondozásra: return to latin in New York

2014-ben jelent R. Janoff tanulmánysorozata Classical Wordben[6], New York-ban kísérleti jelleggel bevezetett latin oktatásról. 2007-ben a brooklyni Willamsburgh Charter HighSchool (WCHS) bevezette a három éves latin képzést, mint egyedüli idegen nyelvet. Az iskola tanulói[7] általában tanulási nehézségekkel és gyenge nyelvi képességekkel érkeznek, akikre a tanuláshoz való negatív attitűd a jellemző.

K. Pattersonnak sikerült olyan módszereket bevezetni a latin oktatásba, hogy a diákok nem csak elfogadták és profitáltak a tanultakból, hanem azt is elérte, hogy a latint nem tekintik „halott” nyelvnek. Például olyan olvasmányokat válogatott az óráira, amelyeknek a tartalma a diákok hétköznapi életét is érintette – pl. tetoválás, kábítószer fogyasztás, rabszolgaság az ókori Rómában.

A kurzus tapasztalata, a tanuláshoz szükséges analitikus skillek kialakítása, valamint a latin transzfer hatásának köszönhetően a latin megteremtette a tanulás kultúráját, — ami az iskola legfőbb missziója!

Janoff leírja, hogy azért is lehetett ezekben az iskolákban bevezetni a latint, mert azt valami speciálisnak értelmezték, aminek az üzenete, hogy a tanulók valami különleges dolognak vannak elkötelezve, egyfajta világklasszisnak. Erre a tanulók és a szülők is büszkék. Ezáltal ezek a problémás gyerekek a társadalom öntudatosabb tagjaivá képesek válnak.

Ezek az iskolák azért vezették be a latint elsősorban,hogy a gyerekek jobban beszéljék az angolt. Mi is tanítsunk több latint, hogy a gyerekek jobban tudjanak magyarul!

 

Konklúzió

Napjaink felgyorsult információ áramában, ahol a linearitásnak egyre kevesebb szerep jut, (pl. az internetes olvasás terén) a latin tanulás által is elsajátítható gondolati struktúráknak komoly szerep jut nem csak az iskolai oktatás-tanulás alkalmával, hanem a mindennapi életben is. Segíthet rendezni az információkat. Segíthet eligazodni és megfelelően jó döntéseket hozni a mindennapi életben, politikában, erkölcsi kérdésekben, művészetben. 

Ráadásul a latin egy írott szöveg központú tárgy, egyrészt tehát nincs se hallott szöveg értés, sem beszédértés és produkció, és tapasztalataink szerint, ezáltal azoknak a diákoknak is könnyebb, akik nehezebben fejezik ki magukat szóban.

A latin által egyszerre fejlesztett kompetenciák segítenek eligazodni a szöveges és képi világban, ami a mai információs társadalom alapja.

A NAT által előírt 9 fejlesztendő kulcskompetencia közül a latin 7-et fejleszt: anyanyelvi, idegen nyelvi kommunikáció, matematikai, digitális, hatékony, önálló tanulás, szociális és állampolgári valamint az esztétikai –művészeti tudatosság és kifejezőképesség kompetenciáját.

Ma az egyetemeken a nyelvvizsga hiánya miatt át nem vett diplomák száma magas[8], majdnem eléri a 30%-ot. Úgy tűnik, hogy van egy jelentős diákréteg, aki nem tud meg szerezni két nyelvvizsgát az érettségi után, illetve az egyetem alatt.

Célunk az, hogy a latin egyenrangú legyen a többi tárggyal, választható legyen.

 (A teljes elemzés IDE KATTINTVA olvasható.)



[2]idéziGesztesi Enikő: Antik Tanulmányok 2009/53.116. o.

[5]http://www.nature.com/news/stem-1.17959#/Editorial  „Building the 21st centuryscientist”

[6] 2012 Teaching Latin in New York City ’s Public Schools – R. Janoff: The elitemeetsthestreet: Teaching latin in a  nonselective Brooklyn Charter School

iskolák még,ahol bevezették a latint: South Bronx Classical Charter,The Brooklyn Latin School, MaspethHigh School,https://muse.jhu.edu/login?auth=0&type=summary&url=/journals/classical_w…

[7] A tanulói összetétel: 31% ázsiai, 27% fekete, 20% spanyol-amerikai, 15% fehér, 7% szegény, latin-amerikai hátterű családokból származik.

Okosan szeretni, nevelni, tanítani – interjú Dr. Jelenits Istvánnal

Miért nehéz ma fiatalnak lenni? Miért nehéz ma egy fiatalnak elköteleződnie, megtalálnia a saját útját? Mit tegyünk szülőként, pedagógusként, hogy ebben az útkeresésben támogassuk gyermekeinket?
Ilyesféle kérdésekről beszélgetett a  nyolcvanötödik évében lévő piarista szerzetestanárral Árvai Magdolna a budapesti piarista rendházban. Miközben válaszokat kapunk a kérdésekre, feltárul a hosszú életút, és azt is megsejtjük, honnan ez a mély, nem elévülő bölcsesség, mellyel Jelenits atya ma is tanít mindannyiunkat.  Az interjú a Nők lapja 2017/5. számában jelent meg.

 

Fotó: Jágity Fanni

– Tanár úr, mit gondol, jó ma fiatalnak lenni?

– Fiatalnak lenni jó, de nem mindig könnyű. És ennek több oka van. Ma nem biztos, hogy szeretnék a helyükben lenni. Gazdag életem volt, sok mindent meg- és átéltem, tudom, méltányolom, hogy ami egykor veszteségnek tűnt, kiderült, az is nyereséget hoz. Ami úgy vélem, hogy nem jó ma, az a fiatalok érdeklődésének szétszóródása. Minden ott van előttük, elérhető,mégis tétován, tehetetlenül állnak. Azt szoktam mondani, az élet egy nagy fogadás. Az ember belép, terített, minden földi jótól roskadozó asztal várja, áll, néz, aztán pakolgatni kezdi a tányérját. Túlpakolja. Sétál tovább, mást, jobbat, szebbet, ínycsiklandóbbat lát. És bánkódik: ebből miért nem vettem? A fiataloknak számot kell vetniük azzal, hogy ezen a fogadáson nem lehet mindenből enni, mindent kipróbálni. Ahhoz kevés az élet. Valamit bátran, jó kedvvel ki kell választanunk, s a többiről bátran le kell mondanunk, akkor lesz igazán közünk az egészhez.

– Ez a pályaválasztásra és a párválasztásra is értendő?
– Természetesen. Mindenre. Persze ez nem azt jelenti, hogy csupán egy dologgal szabad foglalkozni, azt nem mondom. De a fiataloknak érdemes egy hivatást, szakmát megszerezniük. Abban érezzék otthon magukat, abban legyenek igazán jók. Ha egyvalamiben igazán otthon vagyok, többet ér, mintha számtalan dologba belekapnék, és negyvenéves koromra még mindig nem tudnám, hol, mikor kötelezem el magam.

– Feltételezem, a fiatalság nagyon más volt, amikor negyvenháromban a nagyváradi gimnázium diákja lett.
– Más idők jártak. A csonka Biharban nem volt megyeszékhely, így Berettyóújfaluból csináltak azt. Édesapám megyei tisztviselőként ott helyezkedett el; édesanyámmal itt kezdték ifjú életüket, ott születtem. Amikor Észak-Erdély rövid időre visszakerült Magyarországhoz, a megyeszékhely ismét Nagyvárad lett, és én ott, a premontreieknél kezdtem a gimnáziumot, amit aztán Budapesten fejeztem be. Kikerültem a gyerekkorom világából egy ellentétekkel teli nagyvárosba. A románok elköltöztek, mi sajnáltuk is őket. A gimnáziumban sok érdekes dolog vett körül. A Horthy-kormány például kötelezővé tette, hogy a vegyes nyelvű területeken románt kell tanulni, amiért a székely gyerekek háborogtak. Én inkább úgy éreztem, hogy ez kedves dolog. Nem úgy bánunk velük, mint ők velünk, hanem megtanulunk a nyelvükön. De mesélek mást. Édesapám szeretett kirándulni. A hathetes nyári szabadságából hármat a bihari hegyekben töltöttünk, túráztunk, fölfedeztem a világot. Egy románok lakta faluban vettünk ki szobát, és gyerekfejjel foglalkoztatott, hogy lehet szót érteni, összebarátkozni ezekkel az emberekkel.

– A háború évei alatt már Budapesten éltek.
– Amikor jött a második világháború, egy vasárnap reggel édesapámmal kimentem újságot venni. Nyitotta, olvasta, én meg a címlapon észrevettem, hogy két hónappal később kezdődik az iskola. Nagyot ugrottam örömömben. Édesapám szomorúan mosolygott, és azt mondta: tudod, fiam ebben több a sírnivaló, mint az öröm… Aztán őt elvitték katonának, amerikai fogságba került, minket Budapestre hoztak, itt kerestünk menedéket. Elevenen él bennem a német tankok bezúdulása, Váradon a légriadók, ahogy az iskolába járó sok gyerek megy a pincébe. Föl tudom idézni az első bombatámadás hangját, utána a hazavezető út képét, az összedőlt házakat, a szörnyű rombolást. Féltem, mert egyszerre arra gondoltam, talán mindenünk odalett. Akkoriban tudtuk meg, hogy a zsidó osztálytársunk, akiről azt hittük, beteg, azért nem jött iskolába, mert meghalt. Az orvos édesapja mérget adott az egész családnak, hogy megmentse őket a gettótól. Ilyen emlékeim vannak a középiskolás évekről.

–  Aztán néhány évvel később már ott állt a katedrán.
– A háború után jött a nagy átalakulás, nekem pedig az érettségi után a bölcsészkar. Fiatalon tanár lettem, beléptem a piarista rendbe, és öt évre a rend kecskeméti gimnáziumába kerültem. A negyvennyolcban államosított egyházi iskolák közül nyolcat adtak vissza, ebből kettőt a piaristáknak. És mert a kecskeméti volt az egyetlen egyházi tanintézmény a Duna bal partján, ide jöttek Debrecenből, Bácskából, Szatmárból is sokan, akik papnak készültek. Újdonság volt számomra a sok élénk fiú, a vegyes, különböző származású társaság. Együtt tanult a gróf, a társadalmi átalakulás miatt nehéz sorba került csendőr, a falusi paraszt gyereke, és jól kijöttek egymással. Szűkös anyagiakkal akkor kezdtük kialakítani a diákotthont, húsz-harminc gyerek szalmazsákokon aludt a nagy hálóteremben.

–  Nem volt nehéz rendet tartani?
– Mások voltak a kölykök akkoriban. Kíváncsi, szilaj, de összetartó, érdeklődő fiúk, akiket olykor kellett fegyelmezni, megemelt hanggal, és nagyritkán egy elcsattanó pofonnal.

– És ezt lehetett? Nem panaszkodtak a szülők?
– Mások voltak a körülmények, az eszközök is. No és ami fontos, a fiúk otthon is szokva voltak a rendhez, csupán átjöttek egy másik rendbe. Ma nem úgy nőnek fel a gyerekek, mint a hatvanas-hetvenes években. A családok válsága megmutatkozik a nevelésben. Sok gyerek féléves korától bölcsődés – a szerencsésebbje később – és a szülő, főleg ha egyedül van, csak reggel meg este látja. Akkor pedig nem nevel. A gyerekben nem alakul ki a családkép, nincs emlékvilága arról, mit jelent a család, a rend. A felszólítást, hogy nem szabad, ritkán hallják. Ráadásul ott a tévé, a net, az okostelefon, a világ bejön a fotelbe, ami sajátos szituációkat szül, hát természetes, hogy másként nevelődik. régen egyetlen szülőnek sem jutott eszébe háborogni a fegyelmezésért, nem vették rossz néven, tudták, ez nem gorombaság. Ma ilyet nem tehetne egy tanár, és én nem vagyok biztos abban, hogy ez nyereség a gyerekek számára. Ha az ellenőrzőjébe akartam valami figyelmeztetést beírni, a gyerek is azt mondta: inkább egy fülest, tanár úr, megérdemlem.

– Úgy hírlik, a tanár úr sokat olvasott, beszélt, túrázott a piaros fiúkkal.
– Ez volt a dolgom, de szívesen tettem. Megszerettetni az irodalmat, az olvasást, szemet nyitni a világra, mesélni, kirándulni, evezni velük a Tiszán. Mi nem egynapos, hanem többhetes, több száz kilométeres kerékpártúrákra mentünk Erdélybe, Lengyelországba,később, mikor már lehetett, Rómába. Ha összeadnám az utak hosszát, kiderülne, bőven körbekerékpároztam az Egyenlítőt.

– De már vége a túráknak, a tanításnak. Nem hiányzik?
– Van némi hiányérzetem, de nem úgy, hogy szívesen folytatnám. Nem mennék vissza, más a világ, az iskola, és én is nagyon megváltoztam.

– Mi a fő változás, miben látja a világ baját?
– Körülvesz bennünket mindenféle technika, milliónyi inger ér, kevesebb a közvetlen találkozás. Filmen a szobába jön a táj, a vihar, házhoz szállítják a szenzációt, a gyerek nem él át dolgokat, nem küzd meg a nehézségekkel, csak az agyával, a szemével éli meg az eseményeket. Pedig nagyobb élmény szembeszállni az esővel, a széllel, mint nézni mások küzdelmét. Az inaikban kellene érezniük a távolságot, a hegymászást, a széllel szemben vitorlázást, nem a tévén nézve, és tudomásul véve, az élet ilyen. Ettől szegényedik a világ.

–  Tehet ez ellen az egyén vagy a társadalom?
– Tudomásul kell venni, nem lehet megállítani a fejlődést, a változásokat. De ha tudatában vagyunk ennek, törekednünk kell arra, hogy őrizzük a személyes megtapasztalás élményét. Tanítsuk meg a gyerekeket küzdeni! Ne vásároljuk meg az örömöket, mert azok akkor igaziak, ha megküzdünk értük.

– Úgy véli, nehéz ezt elfogadni?
– Sokféle elfogadás van. Régen kisebb közösségek vették körül az embert, a gyereket, ami jó hatással volt mindenkire, többet törődtek a környezetükkel, mint most, a fogyasztói társadalomban, a „megvesszük, majd kidobjuk” – szemlélet eluralkodásakor. Ma bőség van, és mégis nagy, más a hiány. Tudja, régen is haladt a világ, de nem ilyen ijesztő gyorsasággal, mint most, az elmúlt egy-két generáció alatt. Az új dolgok megtapasztalására nincs idő, ki van szolgáltatva az ember. Emiatt nem gondolkodva élnek, hanem kapkodva.

– Sok könyvet írt, tankönyvekkel is foglalkozott. Jut még erre idő?
– Könyvet most nem írok, bár van néhány befejezetlen tanulmányom. A tankönyveket pedig a fiatalok írják, akik nagyon jól értik a szakmájukat, kiváló irodalmárok, ismerik a legújabb módszereket. A gond az, hogy sose tanítottak. Nem tudják, hogy József Attila Mama című versében mit kell magyarázni a mai gyereknek. Ki tudja ma, mit jelent a mosónő, a padlás, a teregetés! Szárítógép van a gyerekek fejében, tapasztalatai mások, más szituációkat élnek át, és ezt a tankönyvben nem veszik figyelembe. Szavakat magyaráznak, nem az életet, mert maguk sem tudják, mi az, amiben a gyerek járatlan.

– Figyelembe veszik a véleményét?
– Igen. Írtam róla, volt visszhang, és voltak bevont könyvek is. A tankönyv nem egy szék, amit a jó asztalos néhány óra alatt legyárt. Érési ideje van, nem készülhet rohamtempóban.

–  Sokan azt tartják, a tanárokkal van a baj, az megy pedagógusnak, akit máshova nem vesznek fel.
– Ezt én nem tudom megítélni, de tény, hogy régen a tanárra felnéztek, a műveltsége, tudása, embersége miatt. Ma a pályát választó fiatalok nem arra figyelnek, mihez van tehetségük, mi az a munka, ami egy életen át jókedvűvé tenné őket. Arra indulnak, ahol kevesebb munkáért több pénzt adnak. Az oktatás minőségét próbálják javítani, de ez nem megy egyik napról a másikra.

– Javítani azt kell, ami valamikor elromlott.
– Az oktatás régen elromlott. A nagy átszervezéskor a nem kommunista tanárokat elzavarták, és helyettük fiatal szakérettségizetteket állítottak be. Ismertem henteslegényt, aki két év gyorstalpaló után magyar irodalmat és történelmet tanított. A fizikához, biológiához, matematikához annyit sem értett, mint a gyerekek, akiket tanított. Kérdem én, milyen műveltség, milyen tudás volt az? A szakma becsülete roppant meg, amit a szülők bizalmának megroppanása követett.

– De azóta eltelt fél évszázad.
– Mégis nehéz változtatni. Az állam évtizedeken át azt éreztette a tanárokkal, örüljenek, hogy nem vasöntödében kell dolgozniuk. Az a fajta becsülete a pályának, ami régen a társadalomban megillette, nyomokban sem fedezhető fel. Kosztolányi azt írta, tanár az én apám, az emberek apja, és kalapot emelnek előtte. Most nem így van! A szülő lehordja a pedagógust, elmondja, hogyan tanítson, hogyan neveljen. A tanár ma árucikk, ki van szolgáltatva, és valljuk be, olykor a pozíciója is veszélyben van, a szülő pedig a saját idegességében a tanár ellen fordul, ahelyett, hogy segítőtársat keresne benne.

–  A tanár úr szerint helyrehozható ez?
– Nagyon lassan. Rombolni könnyebb, mint építeni, és kérdés, mi lesz abból, amit felépítünk. Nincs bizalom, és az elvárásokkal is baj van. Régen hitték, a tanár emberré neveli a gyereket, tudták, hogy a szülőt és a tanárt nem lehet egymás ellen fordítani. Ma gyakran a maga szeszélye szerint irányít a gyerek, és kritizál, ahelyett, hogy megkapaszkodnék azokban, akik a javát akarják.

–  Mindeközben nehezen viseljük a kritikát.
– A volt diákjaimat én biztatom, kritizáljanak. Az okos, értelmes, építő kritika fontos. Azt is szoktam mondani, a tanárt, a rendszert, a politikust merik kritizálni, de a papokat nem. Elmennek a templomba, hallgatnak, és jó, ha egy-két mondtad megmarad bennük, de nem jeleznek vissza. Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy odamegyünk a paphoz, elmondjuk, mi az, ami megfogott, segített az életükben. A papot a híveknek nem egymás közt kell bírálni, hanem oda lehet állni elé, és megbeszélni velük a gondjaikat.

– Ehhez erős elszántság kell, de ma ez talán a hit területén sincs meg mindenütt.
– Azt gondolom, hogy ez a hirtelen… felpezsdülés, hogy egy élet alatt annyi minden történik azzal a világgal, aminek a részei vagyunk, ez viseli meg az embereket. Ez köti a figyelmüket túlságosan a látható dolgokhoz. Nem egy mélyebb összefüggésrendszerre hagyatkoznak, vagy abban bíznak, hanem igyekeznek naprakészek lenni. Kapkodva élünk, ahelyett, hogy mélyebb bölcsességekben, gondolkodva keresnénk megoldásokat a kérdéseinkre, az életünkre. Keveset gondolkodunk, azt is rövid távon, életstratégia nélkül, és folyton igazodni akarunk, felszínes, pillanatnyi viták foglalkoztatnak.

– Kapkodva élünk, mégis úgy tűnik, tovább.
– Valóban, régen kiváltság volt az öregség, ma meg tömegtapasztalat. A baj ott lehet, hogy akadnak, akik az öregséget nem tudják a maga természete szerint elfogadni. Úgy akarnak megöregedni, mintha fiatalok maradnának. Az öregek kapkodnak, nem emlékeznek, hanem őrizni szeretnék a fiatalság látszatát, ennek megteremtésén fáradoznak. Miközben az lenne a feladatuk, hogy tanulságos dolgokról, tapasztalatokról, eseményekről, séta közben meséljenek az unokáknak, de ők inkább a modern világba akarnak bekapcsolódni, legyőzni az időt. Egy római túra során táboroztunk, fürdőztünk az Isonzónál, a Piavénál. Volt velünk egy székely fiú, aki meghatottan állt a Piave partján, és felidézte a nagyapja történeteit, aki arról mesélt neki, hogy az első világháború idején a folyóba lőtt katonák vérétől piros lett a folyó. Ma mesél a nagypapa? Lesz emléke az unokának? Vagy ülnek a tévé előtt, és néznek maguk elé…

– Lehet a beszélgetést tanítani?
– A felnőtt dolga, hogy leleményesen, lehetőséget teremtsen mély, őszinte beszélgetésekre. Ez lehet szűkkörben, egy vacsora az egyik gyerekkel, hogy legyen idő rácsodálkozni, észrevenni, megnőtt, van külön véleménye, de lehet tágabb körben is. Mindegy, csak beszélgessenek. Ezért fontos az irodalom, mert rengeteget tanulhatnak belőle erről. Nem lehet csak ideológiákat közvetíteni. Már a nagy vállalatoknál is törekszenek arra, hogy a vezető folytasson magánbeszélgetéseket a beosztottjaival, mert felismerték ennek a fontosságát. Olvastam, a francia családokban – egy felmérés szerint – a férj-feleség naponta hét és fél percet beszélget egymással. Ha van egy órás veszekedés, utána jön a némaság? Mert így jön ki az átlag… Itthon nem készült efféle statisztika, de többnyire nincs kommunikáció. Az anya jó esetben megkérdezi, fiam, mi történt az iskolában, mire a gyerek azt mondja, hogy semmi, és a szülő megnyugszik.

– Úgy érzi, a szülők sem bánnak jól a gyerekekkel?
– Akaratuk ellenére rosszul bánnak velük, azt hiszik, a fizikai feltételek gazdagításával, a jó, kényelmes élet biztosításával mindent megadnak, ami valaha nekik hiányzott, és ez jó. Viszont, amit ők megkaptak, azt nem adják meg a gyerekeiknek. Esetleg feladatot, munkát, figyelmet. Ezért aztán a gyerek csak azt becsüli, ami az életébe újdonságot hoz, okostelefon, számítógép, és a szüleit figyelemre sem méltatja.

–  Vitázni, veszekedni azért néha szoktak.
– Ma igen. Régen nem annyira. Régen a gyerek látta, két érdekes ember neveli, magyaráz neki, fontos volt az apa, az anya. Ma az érdekes pofa, a fontos ember a tévében van, akit majmolni lehet, aki minta. És a szülő, hogy magára vonja a figyelmet, szerepet ölt magára, nem őszintén fordul a gyerekéhez. Nincs időnk egymásra. Vakkantásokkal érintkezünk, csak az élethez szükséges infót cseréljük, a lelkünk mélyét nem tárjuk ki. A modern élet kiszolgáltatottsága a természetes gesztusok terét veszi el.

– Mit gondol arról, hogy a bűnhöz való viszony is más a gyerekekben és a különböző társadalmi rétegekben?
– Semmi különöset. A Bánk bánban ott áll: „Aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerít.”

– Üzenne valamit a pályát választóknak?
– Válasszanak olyan hivatást, amit egy életen át képesek lesznek szeretni, ami boldoggá teszi őket. Régen az lett diplomás, akinek pénze volt, ma ez elszánás kérdése, de értelmetlen mindig mindenkinek felfelé törekednie, kiváltképp, ha a képességei nincsenek meg hozzá. Valamikor egy jó gazda tudását megbecsülték, tisztelték érte. Ma más az értékrend. A tehetséges gyerek tanuljon, kellenek a kiművelt fők, az értelmiség meghatározója egy társadalomnak. De nem volna szabad elfelejtenünk, hogy a kétkezi munkásnak is gondolkodó, értelmes embernek kell lennie.

– Jelenits atyának milyen tervei vannak két évvel a pappá szentelésének hatvanadik évfordulója előtt?
– A naptárom későbbi részei üresek, messzebbre nem nagyon tervezek, de aztán mégis mindig megtelnek a lapok. Nemigen írok már, lett fontosabb. Sokat beszélgetek a régi tanítványaimmal, hajnalban ébredek, félhétkor misézem, hétfőnként Biblia-órát tartok, a többi időt pedig kitölti az élet. Nemigen engedem, hogy a világ sokszínűsége magával ragadjon, a mélyebb emberi kapcsolatokat keressem. Őrzöm, és igyekszem megbecsülni a csendet.

 

Jelenits István piarista szerzetes, tanár, irodalmár, író alábbi gondolata 2015-ben jelent meg az iskolánk Facebook-oldalán. A gondolat az aktualitását mára sem veszítette el. 

“Azt hiszem, hogy sok újdonságot hozott ez a kor, és a régihez hozzászokott ember egyre inkább azt veszi észre, hogy a talpa alól kicsúsznak a dolgok. Ez aztán félelmet támaszt bennünk. Sokan úgy hiszik, hogy ennél csak rosszabb jön. Nem tudjuk még, hogy mi jön, de az egy kicsit rajtunk is múlik. Mi, hívő emberek abban is bízhatunk, hogy az Isten nemcsak mögöttünk van, hanem előttünk is, tehát nem az Ő tudta nélkül történik, ami történik. Talán nem rosszabb jön, hanem csak valami szokatlanabb. Olyan, amit kevésbé tudunk kiszámítani. Talán régen az embereknek jobban megvolt az az érzésük, hogy amit ők átéltek egy élet alatt, nagyjából azt fogja a gyermekük is átélni. Bizonytalanabb a jövő, mert felgyorsult a történelem. Sok olyan dolog múlik el, szűnik meg körülöttünk, amit az élet nélkülözhetetlen részének gondoltunk.” 

 

A kollégiumi életet mindenki másképp éli meg. Vannak, akik nehezen szakadnak el a megszokott otthoni környezettől, és vannak, akik szeretik az új helyeket, az új szabályokat, az új ismereteket és az új barátokat.