Isten jelen van iskoláinkban

Okosan szeretni, nevelni, tanítani – interjú Dr. Jelenits Istvánnal

Miért nehéz ma fiatalnak lenni? Miért nehéz ma egy fiatalnak elköteleződnie, megtalálnia a saját útját? Mit tegyünk szülőként, pedagógusként, hogy ebben az útkeresésben támogassuk gyermekeinket?
Ilyesféle kérdésekről beszélgetett a  nyolcvanötödik évében lévő piarista szerzetestanárral Árvai Magdolna a budapesti piarista rendházban. Miközben válaszokat kapunk a kérdésekre, feltárul a hosszú életút, és azt is megsejtjük, honnan ez a mély, nem elévülő bölcsesség, mellyel Jelenits atya ma is tanít mindannyiunkat.  Az interjú a Nők lapja 2017/5. számában jelent meg.

Fotó: Jágity Fanni

– Tanár úr, mit gondol, jó ma fiatalnak lenni?

– Fiatalnak lenni jó, de nem mindig könnyű. És ennek több oka van. Ma nem biztos, hogy szeretnék a helyükben lenni. Gazdag életem volt, sok mindent meg- és átéltem, tudom, méltányolom, hogy ami egykor veszteségnek tűnt, kiderült, az is nyereséget hoz. Ami úgy vélem, hogy nem jó ma, az a fiatalok érdeklődésének szétszóródása. Minden ott van előttük, elérhető,mégis tétován, tehetetlenül állnak. Azt szoktam mondani, az élet egy nagy fogadás. Az ember belép, terített, minden földi jótól roskadozó asztal várja, áll, néz, aztán pakolgatni kezdi a tányérját. Túlpakolja. Sétál tovább, mást, jobbat, szebbet, ínycsiklandóbbat lát. És bánkódik: ebből miért nem vettem? A fiataloknak számot kell vetniük azzal, hogy ezen a fogadáson nem lehet mindenből enni, mindent kipróbálni. Ahhoz kevés az élet. Valamit bátran, jó kedvvel ki kell választanunk, s a többiről bátran le kell mondanunk, akkor lesz igazán közünk az egészhez.

– Ez a pályaválasztásra és a párválasztásra is értendő?
– Természetesen. Mindenre. Persze ez nem azt jelenti, hogy csupán egy dologgal szabad foglalkozni, azt nem mondom. De a fiataloknak érdemes egy hivatást, szakmát megszerezniük. Abban érezzék otthon magukat, abban legyenek igazán jók. Ha egyvalamiben igazán otthon vagyok, többet ér, mintha számtalan dologba belekapnék, és negyvenéves koromra még mindig nem tudnám, hol, mikor kötelezem el magam.

– Feltételezem, a fiatalság nagyon más volt, amikor negyvenháromban a nagyváradi gimnázium diákja lett.
– Más idők jártak. A csonka Biharban nem volt megyeszékhely, így Berettyóújfaluból csináltak azt. Édesapám megyei tisztviselőként ott helyezkedett el; édesanyámmal itt kezdték ifjú életüket, ott születtem. Amikor Észak-Erdély rövid időre visszakerült Magyarországhoz, a megyeszékhely ismét Nagyvárad lett, és én ott, a premontreieknél kezdtem a gimnáziumot, amit aztán Budapesten fejeztem be. Kikerültem a gyerekkorom világából egy ellentétekkel teli nagyvárosba. A románok elköltöztek, mi sajnáltuk is őket. A gimnáziumban sok érdekes dolog vett körül. A Horthy-kormány például kötelezővé tette, hogy a vegyes nyelvű területeken románt kell tanulni, amiért a székely gyerekek háborogtak. Én inkább úgy éreztem, hogy ez kedves dolog. Nem úgy bánunk velük, mint ők velünk, hanem megtanulunk a nyelvükön. De mesélek mást. Édesapám szeretett kirándulni. A hathetes nyári szabadságából hármat a bihari hegyekben töltöttünk, túráztunk, fölfedeztem a világot. Egy románok lakta faluban vettünk ki szobát, és gyerekfejjel foglalkoztatott, hogy lehet szót érteni, összebarátkozni ezekkel az emberekkel.

– A háború évei alatt már Budapesten éltek.
– Amikor jött a második világháború, egy vasárnap reggel édesapámmal kimentem újságot venni. Nyitotta, olvasta, én meg a címlapon észrevettem, hogy két hónappal később kezdődik az iskola. Nagyot ugrottam örömömben. Édesapám szomorúan mosolygott, és azt mondta: tudod, fiam ebben több a sírnivaló, mint az öröm… Aztán őt elvitték katonának, amerikai fogságba került, minket Budapestre hoztak, itt kerestünk menedéket. Elevenen él bennem a német tankok bezúdulása, Váradon a légriadók, ahogy az iskolába járó sok gyerek megy a pincébe. Föl tudom idézni az első bombatámadás hangját, utána a hazavezető út képét, az összedőlt házakat, a szörnyű rombolást. Féltem, mert egyszerre arra gondoltam, talán mindenünk odalett. Akkoriban tudtuk meg, hogy a zsidó osztálytársunk, akiről azt hittük, beteg, azért nem jött iskolába, mert meghalt. Az orvos édesapja mérget adott az egész családnak, hogy megmentse őket a gettótól. Ilyen emlékeim vannak a középiskolás évekről.

–  Aztán néhány évvel később már ott állt a katedrán.
– A háború után jött a nagy átalakulás, nekem pedig az érettségi után a bölcsészkar. Fiatalon tanár lettem, beléptem a piarista rendbe, és öt évre a rend kecskeméti gimnáziumába kerültem. A negyvennyolcban államosított egyházi iskolák közül nyolcat adtak vissza, ebből kettőt a piaristáknak. És mert a kecskeméti volt az egyetlen egyházi tanintézmény a Duna bal partján, ide jöttek Debrecenből, Bácskából, Szatmárból is sokan, akik papnak készültek. Újdonság volt számomra a sok élénk fiú, a vegyes, különböző származású társaság. Együtt tanult a gróf, a társadalmi átalakulás miatt nehéz sorba került csendőr, a falusi paraszt gyereke, és jól kijöttek egymással. Szűkös anyagiakkal akkor kezdtük kialakítani a diákotthont, húsz-harminc gyerek szalmazsákokon aludt a nagy hálóteremben.

–  Nem volt nehéz rendet tartani?
– Mások voltak a kölykök akkoriban. Kíváncsi, szilaj, de összetartó, érdeklődő fiúk, akiket olykor kellett fegyelmezni, megemelt hanggal, és nagyritkán egy elcsattanó pofonnal.

– És ezt lehetett? Nem panaszkodtak a szülők?
– Mások voltak a körülmények, az eszközök is. No és ami fontos, a fiúk otthon is szokva voltak a rendhez, csupán átjöttek egy másik rendbe. Ma nem úgy nőnek fel a gyerekek, mint a hatvanas-hetvenes években. A családok válsága megmutatkozik a nevelésben. Sok gyerek féléves korától bölcsődés – a szerencsésebbje később – és a szülő, főleg ha egyedül van, csak reggel meg este látja. Akkor pedig nem nevel. A gyerekben nem alakul ki a családkép, nincs emlékvilága arról, mit jelent a család, a rend. A felszólítást, hogy nem szabad, ritkán hallják. Ráadásul ott a tévé, a net, az okostelefon, a világ bejön a fotelbe, ami sajátos szituációkat szül, hát természetes, hogy másként nevelődik. régen egyetlen szülőnek sem jutott eszébe háborogni a fegyelmezésért, nem vették rossz néven, tudták, ez nem gorombaság. Ma ilyet nem tehetne egy tanár, és én nem vagyok biztos abban, hogy ez nyereség a gyerekek számára. Ha az ellenőrzőjébe akartam valami figyelmeztetést beírni, a gyerek is azt mondta: inkább egy fülest, tanár úr, megérdemlem.

– Úgy hírlik, a tanár úr sokat olvasott, beszélt, túrázott a piaros fiúkkal.
– Ez volt a dolgom, de szívesen tettem. Megszerettetni az irodalmat, az olvasást, szemet nyitni a világra, mesélni, kirándulni, evezni velük a Tiszán. Mi nem egynapos, hanem többhetes, több száz kilométeres kerékpártúrákra mentünk Erdélybe, Lengyelországba,később, mikor már lehetett, Rómába. Ha összeadnám az utak hosszát, kiderülne, bőven körbekerékpároztam az Egyenlítőt.

– De már vége a túráknak, a tanításnak. Nem hiányzik?
– Van némi hiányérzetem, de nem úgy, hogy szívesen folytatnám. Nem mennék vissza, más a világ, az iskola, és én is nagyon megváltoztam.

– Mi a fő változás, miben látja a világ baját?
– Körülvesz bennünket mindenféle technika, milliónyi inger ér, kevesebb a közvetlen találkozás. Filmen a szobába jön a táj, a vihar, házhoz szállítják a szenzációt, a gyerek nem él át dolgokat, nem küzd meg a nehézségekkel, csak az agyával, a szemével éli meg az eseményeket. Pedig nagyobb élmény szembeszállni az esővel, a széllel, mint nézni mások küzdelmét. Az inaikban kellene érezniük a távolságot, a hegymászást, a széllel szemben vitorlázást, nem a tévén nézve, és tudomásul véve, az élet ilyen. Ettől szegényedik a világ.

–  Tehet ez ellen az egyén vagy a társadalom?
– Tudomásul kell venni, nem lehet megállítani a fejlődést, a változásokat. De ha tudatában vagyunk ennek, törekednünk kell arra, hogy őrizzük a személyes megtapasztalás élményét. Tanítsuk meg a gyerekeket küzdeni! Ne vásároljuk meg az örömöket, mert azok akkor igaziak, ha megküzdünk értük.

– Úgy véli, nehéz ezt elfogadni?
– Sokféle elfogadás van. Régen kisebb közösségek vették körül az embert, a gyereket, ami jó hatással volt mindenkire, többet törődtek a környezetükkel, mint most, a fogyasztói társadalomban, a „megvesszük, majd kidobjuk” – szemlélet eluralkodásakor. Ma bőség van, és mégis nagy, más a hiány. Tudja, régen is haladt a világ, de nem ilyen ijesztő gyorsasággal, mint most, az elmúlt egy-két generáció alatt. Az új dolgok megtapasztalására nincs idő, ki van szolgáltatva az ember. Emiatt nem gondolkodva élnek, hanem kapkodva.

– Sok könyvet írt, tankönyvekkel is foglalkozott. Jut még erre idő?
– Könyvet most nem írok, bár van néhány befejezetlen tanulmányom. A tankönyveket pedig a fiatalok írják, akik nagyon jól értik a szakmájukat, kiváló irodalmárok, ismerik a legújabb módszereket. A gond az, hogy sose tanítottak. Nem tudják, hogy József Attila Mama című versében mit kell magyarázni a mai gyereknek. Ki tudja ma, mit jelent a mosónő, a padlás, a teregetés! Szárítógép van a gyerekek fejében, tapasztalatai mások, más szituációkat élnek át, és ezt a tankönyvben nem veszik figyelembe. Szavakat magyaráznak, nem az életet, mert maguk sem tudják, mi az, amiben a gyerek járatlan.

– Figyelembe veszik a véleményét?
– Igen. Írtam róla, volt visszhang, és voltak bevont könyvek is. A tankönyv nem egy szék, amit a jó asztalos néhány óra alatt legyárt. Érési ideje van, nem készülhet rohamtempóban.

–  Sokan azt tartják, a tanárokkal van a baj, az megy pedagógusnak, akit máshova nem vesznek fel.
– Ezt én nem tudom megítélni, de tény, hogy régen a tanárra felnéztek, a műveltsége, tudása, embersége miatt. Ma a pályát választó fiatalok nem arra figyelnek, mihez van tehetségük, mi az a munka, ami egy életen át jókedvűvé tenné őket. Arra indulnak, ahol kevesebb munkáért több pénzt adnak. Az oktatás minőségét próbálják javítani, de ez nem megy egyik napról a másikra.

– Javítani azt kell, ami valamikor elromlott.
– Az oktatás régen elromlott. A nagy átszervezéskor a nem kommunista tanárokat elzavarták, és helyettük fiatal szakérettségizetteket állítottak be. Ismertem henteslegényt, aki két év gyorstalpaló után magyar irodalmat és történelmet tanított. A fizikához, biológiához, matematikához annyit sem értett, mint a gyerekek, akiket tanított. Kérdem én, milyen műveltség, milyen tudás volt az? A szakma becsülete roppant meg, amit a szülők bizalmának megroppanása követett.

– De azóta eltelt fél évszázad.
– Mégis nehéz változtatni. Az állam évtizedeken át azt éreztette a tanárokkal, örüljenek, hogy nem vasöntödében kell dolgozniuk. Az a fajta becsülete a pályának, ami régen a társadalomban megillette, nyomokban sem fedezhető fel. Kosztolányi azt írta, tanár az én apám, az emberek apja, és kalapot emelnek előtte. Most nem így van! A szülő lehordja a pedagógust, elmondja, hogyan tanítson, hogyan neveljen. A tanár ma árucikk, ki van szolgáltatva, és valljuk be, olykor a pozíciója is veszélyben van, a szülő pedig a saját idegességében a tanár ellen fordul, ahelyett, hogy segítőtársat keresne benne.

–  A tanár úr szerint helyrehozható ez?
– Nagyon lassan. Rombolni könnyebb, mint építeni, és kérdés, mi lesz abból, amit felépítünk. Nincs bizalom, és az elvárásokkal is baj van. Régen hitték, a tanár emberré neveli a gyereket, tudták, hogy a szülőt és a tanárt nem lehet egymás ellen fordítani. Ma gyakran a maga szeszélye szerint irányít a gyerek, és kritizál, ahelyett, hogy megkapaszkodnék azokban, akik a javát akarják.

–  Mindeközben nehezen viseljük a kritikát.
– A volt diákjaimat én biztatom, kritizáljanak. Az okos, értelmes, építő kritika fontos. Azt is szoktam mondani, a tanárt, a rendszert, a politikust merik kritizálni, de a papokat nem. Elmennek a templomba, hallgatnak, és jó, ha egy-két mondtad megmarad bennük, de nem jeleznek vissza. Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy odamegyünk a paphoz, elmondjuk, mi az, ami megfogott, segített az életükben. A papot a híveknek nem egymás közt kell bírálni, hanem oda lehet állni elé, és megbeszélni velük a gondjaikat.

– Ehhez erős elszántság kell, de ma ez talán a hit területén sincs meg mindenütt.
– Azt gondolom, hogy ez a hirtelen… felpezsdülés, hogy egy élet alatt annyi minden történik azzal a világgal, aminek a részei vagyunk, ez viseli meg az embereket. Ez köti a figyelmüket túlságosan a látható dolgokhoz. Nem egy mélyebb összefüggésrendszerre hagyatkoznak, vagy abban bíznak, hanem igyekeznek naprakészek lenni. Kapkodva élünk, ahelyett, hogy mélyebb bölcsességekben, gondolkodva keresnénk megoldásokat a kérdéseinkre, az életünkre. Keveset gondolkodunk, azt is rövid távon, életstratégia nélkül, és folyton igazodni akarunk, felszínes, pillanatnyi viták foglalkoztatnak.

– Kapkodva élünk, mégis úgy tűnik, tovább.
– Valóban, régen kiváltság volt az öregség, ma meg tömegtapasztalat. A baj ott lehet, hogy akadnak, akik az öregséget nem tudják a maga természete szerint elfogadni. Úgy akarnak megöregedni, mintha fiatalok maradnának. Az öregek kapkodnak, nem emlékeznek, hanem őrizni szeretnék a fiatalság látszatát, ennek megteremtésén fáradoznak. Miközben az lenne a feladatuk, hogy tanulságos dolgokról, tapasztalatokról, eseményekről, séta közben meséljenek az unokáknak, de ők inkább a modern világba akarnak bekapcsolódni, legyőzni az időt. Egy római túra során táboroztunk, fürdőztünk az Isonzónál, a Piavénál. Volt velünk egy székely fiú, aki meghatottan állt a Piave partján, és felidézte a nagyapja történeteit, aki arról mesélt neki, hogy az első világháború idején a folyóba lőtt katonák vérétől piros lett a folyó. Ma mesél a nagypapa? Lesz emléke az unokának? Vagy ülnek a tévé előtt, és néznek maguk elé…

– Lehet a beszélgetést tanítani?
– A felnőtt dolga, hogy leleményesen, lehetőséget teremtsen mély, őszinte beszélgetésekre. Ez lehet szűkkörben, egy vacsora az egyik gyerekkel, hogy legyen idő rácsodálkozni, észrevenni, megnőtt, van külön véleménye, de lehet tágabb körben is. Mindegy, csak beszélgessenek. Ezért fontos az irodalom, mert rengeteget tanulhatnak belőle erről. Nem lehet csak ideológiákat közvetíteni. Már a nagy vállalatoknál is törekszenek arra, hogy a vezető folytasson magánbeszélgetéseket a beosztottjaival, mert felismerték ennek a fontosságát. Olvastam, a francia családokban – egy felmérés szerint – a férj-feleség naponta hét és fél percet beszélget egymással. Ha van egy órás veszekedés, utána jön a némaság? Mert így jön ki az átlag… Itthon nem készült efféle statisztika, de többnyire nincs kommunikáció. Az anya jó esetben megkérdezi, fiam, mi történt az iskolában, mire a gyerek azt mondja, hogy semmi, és a szülő megnyugszik.

– Úgy érzi, a szülők sem bánnak jól a gyerekekkel?
– Akaratuk ellenére rosszul bánnak velük, azt hiszik, a fizikai feltételek gazdagításával, a jó, kényelmes élet biztosításával mindent megadnak, ami valaha nekik hiányzott, és ez jó. Viszont, amit ők megkaptak, azt nem adják meg a gyerekeiknek. Esetleg feladatot, munkát, figyelmet. Ezért aztán a gyerek csak azt becsüli, ami az életébe újdonságot hoz, okostelefon, számítógép, és a szüleit figyelemre sem méltatja.

–  Vitázni, veszekedni azért néha szoktak.
– Ma igen. Régen nem annyira. Régen a gyerek látta, két érdekes ember neveli, magyaráz neki, fontos volt az apa, az anya. Ma az érdekes pofa, a fontos ember a tévében van, akit majmolni lehet, aki minta. És a szülő, hogy magára vonja a figyelmet, szerepet ölt magára, nem őszintén fordul a gyerekéhez. Nincs időnk egymásra. Vakkantásokkal érintkezünk, csak az élethez szükséges infót cseréljük, a lelkünk mélyét nem tárjuk ki. A modern élet kiszolgáltatottsága a természetes gesztusok terét veszi el.

– Mit gondol arról, hogy a bűnhöz való viszony is más a gyerekekben és a különböző társadalmi rétegekben?
– Semmi különöset. A Bánk bánban ott áll: „Aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerít.”

– Üzenne valamit a pályát választóknak?
– Válasszanak olyan hivatást, amit egy életen át képesek lesznek szeretni, ami boldoggá teszi őket. Régen az lett diplomás, akinek pénze volt, ma ez elszánás kérdése, de értelmetlen mindig mindenkinek felfelé törekednie, kiváltképp, ha a képességei nincsenek meg hozzá. Valamikor egy jó gazda tudását megbecsülték, tisztelték érte. Ma más az értékrend. A tehetséges gyerek tanuljon, kellenek a kiművelt fők, az értelmiség meghatározója egy társadalomnak. De nem volna szabad elfelejtenünk, hogy a kétkezi munkásnak is gondolkodó, értelmes embernek kell lennie.

– Jelenits atyának milyen tervei vannak két évvel a pappá szentelésének hatvanadik évfordulója előtt?
– A naptárom későbbi részei üresek, messzebbre nem nagyon tervezek, de aztán mégis mindig megtelnek a lapok. Nemigen írok már, lett fontosabb. Sokat beszélgetek a régi tanítványaimmal, hajnalban ébredek, félhétkor misézem, hétfőnként Biblia-órát tartok, a többi időt pedig kitölti az élet. Nemigen engedem, hogy a világ sokszínűsége magával ragadjon, a mélyebb emberi kapcsolatokat keressem. Őrzöm, és igyekszem megbecsülni a csendet.