Kincsestár témák szerint: piarista

Megjegyzés: A nagykanizsai Piarista Iskolában 2008. február 9-én tantestületi rekollekciót tartottunk. Ennek keretében született meg az alábbiakban közreadott keresztúti elmélkedés, imádság. Az egyes stációk szerkezete, stílusa közti eltérés abból adódik, hogy az egyes stációkat a pedagógusok 2-3 fős csoportokban önállóan dolgozták föl.

I. állomás: PILÁTUS HALÁLRA ÍTÉLI JÉZUST

Pilátus a törvény rideg képviselőjeként hivatali kötelességének tekinti Jézus ügyének intézését. A befolyásolhatóság, a következetlenség, a népszerűség olcsó keresése jellemzi őt. Hivalkodik hatalmával, mellyel elítélhet vagy felmentést adhat. A lényeg, az igazság nem tárul fel előtte, pedig előtte áll az Igazság.

Ha a tanár csak munkaköri kötelességének tekinti azt, hogy a gyerek ügyében eljárjon, akkor ő csak az iskola rideg képviselője. Ilyen esetben nagyobb esélye van arra, hogy rosszul méri fel a helyzetet, emiatt téves ítéletet hoz és döntésében hibázik.

  • Add, Urunk, hogy felismerjük az igazságot, ezáltal fel tudjuk és fel is akarjuk vállalni a helyes döntést és annak megvalósítását – függetlenül attól, hogy ezáltal népszerűek leszünk-e vagy sem!
  • Kérjük, Urunk, hogy rossz döntés esetén felismerjük a hibánkat, és levonjuk a megfelelő következtetést!

II. állomás: JÉZUS VÁLLÁRA VESZI A KERESZTET

Jézus az üldözöttek, a kitaszítottak halálnemét kapja. A kereszt a botrányt, a megalázottságot, a teljes önkiüresítést is jelenti. Ez a kereszt a mi mulasztásainkra, hibáinkra, bűneinkre is rámutat. Jézus a kínhalál eszközét önként elfogadja, zúgolódás nélkül vállára veszi, és értünk vállalt áldozatként igent mond a szenvedésre, az Atya akaratára, a mi megváltásunkra.

Uram, Te önként vállaltad a szenvedést, mi pedig hányszor zúgolódunk a nehézségek láttán. Olyan nehéz elfogadni keresztjeinket, a legkisebb teher alatt is összeroskadunk. Nem látjuk meg bennük, hogy ezek javunkra válnak.

  • Adj erőt ahhoz, hogy keresztjeinkkel részesei lehessünk a Te kereszthordozásodnak!
  • A problémás diákjainkat ne taszítsuk tovább, segítsük hordozni keresztjüket, meglátva bennük is Krisztust!
  • Uram, segíts bennünket, hogy keresztjeinkben meglássuk szereteted ajándékát!

III. állomás: JÉZUS ELŐSZÖR ESIK EL A KERESZTTEL
 

A porban, a földön látjuk a mestert. Nem csak hordozza a keresztet és szenved terhétől, hanem a kereszt teljesen a földre kényszeríti. Onnan lentről egész másként látható a lényeg, az igazán fontos valóságok. Jézus jelentőségteljesen részt vállal azokkal az emberekkel, akiket az élet nehézségei megtanítanak erre a különleges látásmódra.

Azt hinnénk, hogy Jézus csak a sikereinkben van jelen. Nehéz elhinni, főleg megtapasztalni, hogy az “eleséseinkben”, kudarcainkban is velünk van, és tanít erre a különleges látásmódra. Ha Jézus jelenlétében képesek vagyunk ezekről a kudarcainkról gondolkozni, akkor megvilágosodik az a lényeg, ami csak ebből a szemszőgből, “onnan lentről” látható. Egy belső önvizsgálat útján Jézus képessé tesz felismerni a hibáinkat, sőt átértékelni a tetteinket, körülményeinket. Ennek eredményeként egy olyan belső fejlődés bontakozik ki, aminek segítségével lelkileg megerősödve tudunk felállni és tovább menni az úton.

IV. állomás: JÉZUS SZENT ANYJÁVAL TALÁLKOZIK

Mária, a fájdalmas Szűz hősies lelkülettel, az Istenbe vetett bizalommal áll a szenvedésben Fia mellett. Édesanyaként és az Úr szolgáló leányaként teljesítette hivatását. A megváltás művében az üdvösséget ajándékozó Isten különleges feladatokat bízott rá.

Látjuk Máriát, a szeretetében önfeláldozó és tehetetlen anyát, aki már a fogantatás pillanatában kimondta: “legyen meg a Te akaratod”.
Piarista tanárként ezt – a helyenként tehetetlenséget és önfeláldozást – érezzük át. Mindennapjainkban nehéz megtalálni azt a középutat, ami a segítségnyújtás és a “legyen meg a Te akaratod” között van. Átérezzük Mária gyötrelmes lelkiállapotát, amellyel segítene Jézuson, de ugyanakkor belátja, hogy gyermeke másra hivatott, engednie kell Jézust tovább lépni.

  • Kérjük Máriát, hogy segítsen nekünk a helyes döntés meghozatalában mind a saját, mind a ránk bízott gyermekek és családok körében!

V. állomás: CIRENEI SIMON SEGÍT JÉZUSNAK A KERESZTET HORDOZNI

Cirenei Simon a szolgálatot tudatos lelkülettel vállaló ember példaképe. Vállalja a kényelmetlenséget, a megalázottakkal való sorsközösséget, a szolidaritást, az együttérzés kinyilvánítását. Egyszerű, hatásos, és mély üzenetet közvetít ő számunkra.

Ahogy Cirenei Simon, mi is lépésről-lépésre tapasztaljuk meg a kereszt titkát… Mennyi bajba jutott család és gyermek, akik segítségre, jó szóra, esetleg csak egy mosolyra vágynak.
Urunk, ha jót teszünk velük és segítünk nekik, a Te végtelen szereteted örömmel tölt el bennünket. Hiszen Te mondtad: “Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.

  • Engedd, hogy minden segítségre váró gyermekben és szülőben Téged ismerjünk föl, és lehessünk az ő Cirenei Simonja, aki segíti őt keresztje hordozásában.

VI. állomás: VERONIKA KENDŐT NYÚJT JÉZUSNAK

Veronika – bár személye csak az Egyház hagyományából ismerős – a találékony és a hatékony szolgálat személyisége számunkra. Ahol éppen kell, ott segít. Amikor eljött az ő pillanata, akkor mutatja meg személyisége kincseit. Jelentéktelennek tűnik a segítsége? Isten a kicsiket teszi naggyá. A jelentéktelenségekben és a lebecsült dolgokban nyilvánítja ki nagyrabecsülését és nagyságát.

Mindaz, ami Veronikáról eszünkbe jut:
Milyen jó az, hogy vannak körülöttünk olyan emberek – még a tantestületben is -, akik bármilyen körülmények között is a szívükre hallgatnak, és kiemelkedve a tömegből segítenek minket.
Veronikáról igazából semmit sem tudunk, csak egy fentmaradt Krisztus-ábrázolásból következtetünk vissza rá. Így jellemünknek is számtalan olyan vonása van, amit nem tudunk, hogy kitől kaptunk-tanultunk. De mind a mai napig tudunk rá támaszkodni és hálásak vagyunk érte.

  • Köszönjük, hogy felfedezhetjük magunkban is Veronika kincseit.
  • Add, hogy felismerjük embertársunkban a szenvedő Krisztust és észrevétlenül merjük megérinteni őt!

VII. állomás: JÉZUS MÁSODSZOR ESIK EL A KERESZTTEL

Másodszor is megtapasztalja a szenvedéssel és a kereszt terhével kínlódó Mester, hogy mit jelent a föld porába zuhanni. Ismét elviselni az önkiüresítés legmélyebb szféráit. Ismét szembesülni azzal a ténnyel, hogy onnan lentről felnézve mit jelent könyörületért kiáltani. Az erő a gyöngeségben nyilvánul meg igazán. Onnan, a föld porából nem hangzik közhelyszerűen a szeretet hirdetése.

A mi bűneink miatt kellett ennyit szenvedned, Urunk. Bűneinkbe újra és újra visszaesünk. Te adsz erőt újra felállni, és életünk keresztjét tovább hordozni.

  • Add, hogy tanítványaink nevelésében is – amely később hoz gyümölcsöt -, mindig a kitartó szeretet vezessen minket!
  • Nyújtsd felénk segítő kezedet a sikertelenség és a kudarcok idején, amikor az önsajnálat súlya a mélybe húz!
  • Szereteted végső győzelme emeljen fel minket, hogy ránk bízott hivatásunkhoz hűségesek maradjunk!

VIII. állomás: JÉZUS VIGASZTALJA A SIRÁNKOZÓ ASSZONYOKAT

A jeruzsálemi asszonyok részvéttel fordulnak a Mester felé. Ő nem utasítja el, nem feddi meg őket. Elfogadja az együttérzés megnyilvánulását, de a figyelmet az asszonyok számára lényegesebb valóságra irányítja: a bűnbánatra. Nem szabad Jézus áldozathozatalánál csak a szenvedést önmagában szemlélni, hanem meg kell látni annak üdvösséget ajándékozó jellegét is.
Mi az azonosság a Jézus sirató asszonyok és közöttünk? Mi pedagógusok is érzékenyek vagyunk, részvéttel fordulunk mások – a szülők, gyerekek – problémái, szenvedései felé. De ez kevés.
Egyrészt: Jézus arra intett: kevés az együttérzés, a siránkozás. Több kell: minden lehetségest – tőlünk telhetőt megtenni a szenvedések enyhítése, a gondok megoldása érdekében.
Másrészt: Jézus tanítása alapján legyünk képesek arra, hogy a szenvedést ne csak önmagában nézzük, hanem próbáljuk megtalálni annak üdvösséget ajándékozó jellegét is. Esetünkben, ha nehéz pedagógiai helyzettel találkozunk, akkor azt ne csapásnak érezzük, hanem nemes, lélekerősítő feladatnak.

  • Urunk, taníts meg bennünket halálunk pillanatáig kereszténynek maradni!
  • Ments meg minket a földi kínok szolgaságának a lelkületétől!
  • Add, hogy a legteljesebb nyomorúságunk közepette is szabad maradjon a szívünk szolgálatodra!

IX. állomás: JÉZUS HARMADSZOR ESIK EL A KERESZT SÚLYA ALATT

Az Úr már harmadszor fekszik a porban a kereszt terhét hordozva. Megint onnan lentről tekint ránk. Ez a háromszori elesés a végletekig elmenő, a legteljesebb, a minden áldozatra kész szeretetet adja át nekünk üzenetként. Sokszor mennyire hálátlanok vagyunk iránta!

Észrevesszük-e, ha valaki áldozatot vállal értünk? Észrevesszük-e, amikor mi vállalhatnánk több áldozatot másokért. Mennyire vagyunk krisztusiak áldozatvállalásunkban és -fogadásunkban?

  • Adj nekünk, Urunk, időt az imádkozáshoz, hogy áldozatvállalásaink őszinték és jókedvüek legyenek.
  • Köszönetet mondunk, Urunk, azokért az embertársainkért, akiknek példájából tanulhatunk.

X. állomás: JÉZUST MEGFOSZTJÁK RUHÁITÓL

Az Úr teljesen kiüresítette önmagát. Mindenéről lemondott, amije volt. Ezzel is emberileg beláthatatlan mélységeket tár fel a szeretetben. Engedi, hogy a gúny, a lekicsinylés és a megvetés tárgya legyen. Ezzel pedig azt is nekünk ajándékozza, hogy az ilyen nehéz, szenvedést okozó élethelyzetekben is számíthatunk kegyelmi segítségére.

A ruháktól való megfosztás az anyagi javaktól, a felesleges dolgoktól való megszabadulás szimbóluma. Meg kell válnunk azoktól a dolgoktól, amelyek akadályozzák, hogy a lényegre koncentráljunk. A böjt is pont erről szól: a szeretetünket kificamító földi dolgoktól (pl. túlzott kényelemtől) való megszabadulásról. A pedagógiai munkánkat úgy kell végeznünk, hogy közben teljesen átadjuk magunkat a gyerekeknek. Ez a munka egész embert kíván.
A ruhától való megfosztás a hamis álarc levetését is jelentheti, azaz a valódi én elfedését szolgáló eszközöktől való szabadulást. A gyerekeknek szerepjátszás helyett valós, hiteles önmagunkat kell adnunk.

XI. állomás: JÉZUST A KERESZTRE SZEGEZIK

Az áldozati oltáron ott az áldozat, aki egyben az áldozatot bemutató pap is. Minden áldozatbemutatás forrása, az Újszövetség papságának eszményképe előttünk van.  A maga nagyszerűségében és fenségében feltárul az áldozathozatal lényege: megdicsőíteni az Atyát, és az ő ajándékait közvetíteni az embereknek.

Keresztre szegzettnek lenni egyenlő azzal, hogy elkötelezettek vagyunk. Azt is jelenti, hogy mit vállalunk. Azt is jelenti, hogy katolikus, azon belül piarista közösségünk meggyőződését elsajátítjuk és megvalljuk, amellett hűségben kitartunk, különösen a vallásos, jellemes és becsületes emberi értékrendben. Akkor is, ha hátránnyal jár. Akkor is, ha szembe kell menni az egész világgal. Akkor is, ha maradinak tartanak érte.
Jézus szeretete áldozatos volt. És milyen az enyém? Tudok-e én is odaadóan szeretni? A munkám során meghozom-e azt az áldozatot, amit az Úr kíván tőlem? Képes vagyok-e lemondani szenvedélyeimről, bűnös szokásaimról?

  • Urunk, Jézus, a mi életünkben is sok olyan esemény van, amit nem akarunk elfogadni, amelyek ellen lázadozunk. Kérünk,  világosítsd meg értelmünket és erősítsd meg szívünket!

XII. állomás: JÉZUS MEGHAL A KERESZTEN

Beteljesedett – sóhajt fel az Úr. Az új és örök szövetség legfőbb papja bemutatta véres, engesztelő és az egész világ üdvéért felajánlott áldozatát. A szentmisében ez az áldozat valóságosan és lényegileg megjelenik az oltáron Krisztus rendeléséből és a papság szoplgálata által. Örök időkre szóló áldozatot vitt véghez és rendelt az Úr. Mindannyiunkért.

Mi is meghalunk nap-nap után. Nem szó szerint, de képletesen, amikor látjuk a tanítványok, a szülők vagy a kollégák értetlenségét, üres tekintetét, lustaságát, nemtörődömségét… A mi halálaink 45 percenként ismétlődnek, de mindig mellé kerülnek a “feltámadások” is. Miért térek vissza a haláltól rögtön az élethez? Mert Jézus halálában benne van a kudarcok mellett az öröm, a remény.

  • Megbocsátunk mindig mindenkinek minden sérelemért, a hibáért? Vagy talán nem?
  • Meddig visszük a harcot a célok eléréséért? Lesz erőnk mindvégig? Hol is a vége?
  • Hol rejlik a szeretetünk az állandó intelmekben, szidásban, büntetésben?
  • Mit érez ebből a másik, a gyermek? Érzi-e a törődésünket és szüntelen segíteni akarásunk erejét?
  • Érzi-e, hogy intő szavaink (“Már megint késtél!” “Ismét hiányos a felszerelésed!” “Újra lusta voltál!” “Hányszor kell elmondanom!” “Még mindig nem érted?!” …) nem ellene, hanem érte szólnak?

Bárhogy is szidlak – esetleg büntetlek -, érted teszem, nem ellened. Mert szeretlek téged, és tudom, hogy jó vagy!

Miatyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved! Jöjjön el a Te országod! Legyen meg a Te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is! Minden napi kenyerünket add meg nekünk ma! Bocsásd meg a bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! Ámen.

XIII. állomás: JÉZUS TESTÉT LEVESZIK A KERESZTRŐL

Látszólag kudarcra ítéltetett a küldetés. Látszólag az Ellenség és az elenségek győztek felette. Ilyen helyzetben Isten rendelésében hinni és élni a remény ajándékával, ez az igazi próbatétel. A Szent Szűz lelke mélyébe rejtve őrzi ezeket az ajándékokat, hogy a feltámadás fényében ragyogjanak majd fel.
  • Krisztus nem halt meg a kereszten, csak megmutatta a Feltámadás felé vezető utat.
  • Teste élőbb volt, mint valaha… Bizalommal öleli át az őt leemelők vállát.
  • Naponta keresztre feszíttetünk, és naponta megpihenünk az irgalom karjaiban, hogy másnap legyen erőnk keresztre feszíttetni magunkat…
  • Ki az Irgalom…? Isten Lelke a gyermekekben, a kollégákban? Ki hajol hozzánk szeretettel, hogy leemeljen? Maga a Szeretet.

Kudarc volt-e a küldetés…? Nem! Szabadság! “Négykézláb másztam s álló Istenem nem emelt fel…” (J.A.) Azért, hogy erejével magam emelkedhessek fel, a kézfogásnál erősebb kötelékkel, a HŰSÉG kötelékével.

Add, hogy a hűség tüzének lángja soha ne aludjék ki bennünk!

Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, imádkozz érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. Ámen.

XIV. állomás: JÉZUS HOLTTESTÉT SÍRBA TESZIK

A várakozás csendje itt sem üres semmittevés idejét jelenti. A jelentős események a történelemben mindig csendben történtek és történnek meg. A titok a rejtettségből majd hatalmas erővel tör elő. Mindent meg fog változtatni, mindent felül fog írni. a megígért feltámadás biztos, csalhatatlan valóság lesz életünkben.

Sokszor kell temetnünk: halottainkat, megszűnő emberi kapcsolatainkat, közöségeket, amelyeket el kell hagynunk. Ez rendkívül fájdalmas, mert gyásszal jár. De szükség van rá, hiszen csak így válunk képessé arra, hogy szertettel fogadjuk az újonnan megismert embereket. Tanári munkánkban is ezt éljük meg, amikor elbúcsúzunk diákoktól, akiket tanítottunk és szerettünk.
Hivatásunkban azonban a föltámadást is minden nap megtapasztaljuk. Meg is kell tapasztalnunk! Minden reggel “fel kell támadnunk” fáradtságunkból, újra kell kezdenünk. A munkánkban oly gyakori konfliktusok is folyamatosan efelé vezetnek minket: “fel kell támadnunk” a diákokkal való kapcsolatunkban. Új esélyt kell adnunk nekik és magunknak egyaránt. A szeretet által újjáépíteni a megromlott emberi viszonyokat, erőt merítve a Kriztusba vetett hitből.

XV. állomás: JÉZUS FELTÁMAD HALOTTAIBÓL

Harmadnapon, a hét első napján, hajnalban… Megint csak csöndben mutatkozik meg az isteni erő. Az Atya elfogadta a Fiú áldozatát. Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó! Jézus nem taglóz le a feltámadás erejével, nem von  senkit felelősségre, nem vesz elégtételt feltámadását követően. Hanem gyógyítja apostolai szégyenét, kishitűségét, bátorítja őket, erőt ad nekik, küldetést bíz rájuk, tanúságtételre ösztönzi őket. Megígéri, hogy minden nap velük marad a világ végezetéig, amikor újra eljön dicsőségben, hogy mindenkit magával vigyen az atyai házba.

Csöndben mutatkozik meg az isteni erő: piarista tanárként személyes példamutatásunk, tetteink hatnak a legerőteljesebben. Krisztus feltámadása minket is bátorít, nekünk is erőt ad, ránk is küldetést bíz, önbizalmat ad. Ezáltal hatunk diákjainkra. Jézus feltámadása így lesz erő mindannyiunk számára. Jézus nekünk – piarista tanároknak – is küldetést ad.

  • Jézusunk, add, hogy a tőled kapott örömteli lelkülettel bátorítsunk, erőt, önbizalmat ébresszünk a ránk bízott tanítványokban!

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen.

Isten jelen van iskoláinkban

Áldalak jó Atyám, mert nem hagyod, hogy folyton csak nézzek, itt-ott meg is láthatlak.

Például, amikor együtt munkálkodsz az irodai dolgozókkal, és ők nem csak számokat és betűket látnak maguk előtt, hanem embereket és kapcsolatokat.

De ott vagy a vizitációk izgalmában, alig várod, hogy bemutathasd mire jutottál.

Te vagy a legbüszkébb, amikor a takarítónővel végignéztek az együtt rendbe rakott tiszta termeken, bár lehet, hogy másnap ez senkinek sem tűnik majd fel.

Az angyalok néha megdöbbennek: ott visongsz a kislányokkal a nappali szellőben az udvaron, vagy köveket és botokat gyűjtesz a fiúkkal a fák alatt. Máskor a nagyobbak közt vihogsz, és belefeledkezel a lányok csevegésébe, vagy vadul űzöd a nagyfiúkkal a labdát és nagyon szeretsz velük birkózni a sarkokban.

Olyan nyugalommal tölt el reverendád suhogása, amikor futva igyekszel valamilyen órára.

Istenem tudom, hogy te lépsz be közénk Szent Miklós palástjában. Megdicséred a kávét a kiskonyhákban.

Én igaz Atyám, volt már, hogy fellázítottad ifjainkat az unalmas óráimon. Rosszul is éreztem magam. A tisztességes kritikára te tanítod őket.

Az agapékon néha annyira belendülsz, hogy teli szájjal is mondod, de kezed mindig a vállunkon hagyod.

Ott ülsz közöttünk a hosszú konferenciákon és nyugalmad ad nekünk is türelmet.

Mindig látni téged a repetára várakozó sor végén. A legkisebbek közötti tolongásban készségesen nyújtod koszos kezeidet, hogy megmoshassuk.

Leülsz az alagsorban a technikai dolgozok közé, hogy elfogyaszd velük szerény ebédjüket. Szereted hallgatni őket.

Kedveled a kamaszok poénjait, a hátba veregetéseket, na meg láttam már, ahogy odafurakodsz a csoportosan kockulók közé.

És áldalak, mert megengeded, hogy a téged szívük mélyéből kereső diákjaink megtaláljanak.

Te vagy a titoktartás a felnőttben és a csend a szegénygyerekben, aki hazaviheti az uzsonna maradékait.

És amikor egy kisgyerek felkacag, te sem bírod és dőlsz velünk a nevetéstől.

Igen Uram, dicsőítünk téged, mert kinyilvánítod magad a kicsinyeknek és iskoláinkban gyakran visszhangzik szavad: Íme: az én szeretett Fiam!

 

Nagykanizsa, Piarista Iskola, 2017. október

A következő írás Kalazanci Szent József rendalapítónk írásaiból vett gondolatokra támaszkodik vagy belőlük ihletet merítve született. A veracruzi piaristák (Mexikó, Kolumbusz Kristóf Egyetem) vetették papírra. 

A tanár tanít, – a nevelő alakít.

A tanár tudományt nyújt, – a nevelő életet.

A tanár a jelennel foglalkozik, – a nevelő a jövőt is figyelembe veszi.

A tanár kijön a sodrából, – a nevelő megőrzi reményét.

A tanárnál mindent betéve kell tudni, – a nevelőnél az ismeretek integrálása fontos.

A tanár fenyít, – a nevelő segít megjavulni.

A tanár kényszerít, – a nevelő javaslatot tesz.

A tanár számára a tudomány átadása a minden, – a nevelő bölcsességet plántál.

A tanár előtt mindenki egyforma, – a nevelő egyénekből közösséget formál.

A tanár hajthatatlan, – a nevelő megfontolt.

A tanár magasabb rendűnek képzeli magát, – a nevelő iránymutatónak.

A tanár információval szolgál, – a nevelő értékekkel.

A tanár ismereteket közöl, – a nevelő viselkedésformákat ébreszt.

A tanár a betűhöz ragaszkodik, – a nevelő a betű mögött rejtőző szellemhez.

A tanár elítél, – a nevelő megért.

A tanár folyton kiabál, – a nevelő eléri, hogy figyeljenek rá.

A tanár parancsol, – a nevelő párbeszédet folytat.

A tanár célt lát a fegyelemben, – a nevelő a célhoz vezető eszközt.

A tanár kérdéseket tesz föl, – a nevelő eléri, hogy neki tegyenek föl kérdéseket.

A tanár elidegenít, – a nevelő felszabadít.

A tanár mindenbe beleköt, – a nevelő végighallgat.

A tanár nem hagyja el katedrája magasát, – a nevelőnek nincs is katedrája.

A tanár tanítja a hitet, – a nevelő tanítja és éli.

A tanár jó magaviseletet követel meg, – a nevelő maga ad rá példát.

A tanár elbátortalanít, – a nevelő biztat.

A tanár megtöltendő edényt lát a diákban, – a nevelő meggyújtandó lángot.

A tanár célja kiművelni az emberfőt, – a nevelőé fölnevelni az embert.

Az az iskola, amely tanárokkal működik: diákgyár,
                   amely nevelőkkel: az emberség melegágya.

Tehát tanár vagy-e vagy nevelő?

Fordította: Tőzsér Endre Sch.P.

 

Okosan szeretni, nevelni, tanítani – interjú Dr. Jelenits Istvánnal

Miért nehéz ma fiatalnak lenni? Miért nehéz ma egy fiatalnak elköteleződnie, megtalálnia a saját útját? Mit tegyünk szülőként, pedagógusként, hogy ebben az útkeresésben támogassuk gyermekeinket?
Ilyesféle kérdésekről beszélgetett a  nyolcvanötödik évében lévő piarista szerzetestanárral Árvai Magdolna a budapesti piarista rendházban. Miközben válaszokat kapunk a kérdésekre, feltárul a hosszú életút, és azt is megsejtjük, honnan ez a mély, nem elévülő bölcsesség, mellyel Jelenits atya ma is tanít mindannyiunkat.  Az interjú a Nők lapja 2017/5. számában jelent meg.

 

Fotó: Jágity Fanni

– Tanár úr, mit gondol, jó ma fiatalnak lenni?

– Fiatalnak lenni jó, de nem mindig könnyű. És ennek több oka van. Ma nem biztos, hogy szeretnék a helyükben lenni. Gazdag életem volt, sok mindent meg- és átéltem, tudom, méltányolom, hogy ami egykor veszteségnek tűnt, kiderült, az is nyereséget hoz. Ami úgy vélem, hogy nem jó ma, az a fiatalok érdeklődésének szétszóródása. Minden ott van előttük, elérhető,mégis tétován, tehetetlenül állnak. Azt szoktam mondani, az élet egy nagy fogadás. Az ember belép, terített, minden földi jótól roskadozó asztal várja, áll, néz, aztán pakolgatni kezdi a tányérját. Túlpakolja. Sétál tovább, mást, jobbat, szebbet, ínycsiklandóbbat lát. És bánkódik: ebből miért nem vettem? A fiataloknak számot kell vetniük azzal, hogy ezen a fogadáson nem lehet mindenből enni, mindent kipróbálni. Ahhoz kevés az élet. Valamit bátran, jó kedvvel ki kell választanunk, s a többiről bátran le kell mondanunk, akkor lesz igazán közünk az egészhez.

– Ez a pályaválasztásra és a párválasztásra is értendő?
– Természetesen. Mindenre. Persze ez nem azt jelenti, hogy csupán egy dologgal szabad foglalkozni, azt nem mondom. De a fiataloknak érdemes egy hivatást, szakmát megszerezniük. Abban érezzék otthon magukat, abban legyenek igazán jók. Ha egyvalamiben igazán otthon vagyok, többet ér, mintha számtalan dologba belekapnék, és negyvenéves koromra még mindig nem tudnám, hol, mikor kötelezem el magam.

– Feltételezem, a fiatalság nagyon más volt, amikor negyvenháromban a nagyváradi gimnázium diákja lett.
– Más idők jártak. A csonka Biharban nem volt megyeszékhely, így Berettyóújfaluból csináltak azt. Édesapám megyei tisztviselőként ott helyezkedett el; édesanyámmal itt kezdték ifjú életüket, ott születtem. Amikor Észak-Erdély rövid időre visszakerült Magyarországhoz, a megyeszékhely ismét Nagyvárad lett, és én ott, a premontreieknél kezdtem a gimnáziumot, amit aztán Budapesten fejeztem be. Kikerültem a gyerekkorom világából egy ellentétekkel teli nagyvárosba. A románok elköltöztek, mi sajnáltuk is őket. A gimnáziumban sok érdekes dolog vett körül. A Horthy-kormány például kötelezővé tette, hogy a vegyes nyelvű területeken románt kell tanulni, amiért a székely gyerekek háborogtak. Én inkább úgy éreztem, hogy ez kedves dolog. Nem úgy bánunk velük, mint ők velünk, hanem megtanulunk a nyelvükön. De mesélek mást. Édesapám szeretett kirándulni. A hathetes nyári szabadságából hármat a bihari hegyekben töltöttünk, túráztunk, fölfedeztem a világot. Egy románok lakta faluban vettünk ki szobát, és gyerekfejjel foglalkoztatott, hogy lehet szót érteni, összebarátkozni ezekkel az emberekkel.

– A háború évei alatt már Budapesten éltek.
– Amikor jött a második világháború, egy vasárnap reggel édesapámmal kimentem újságot venni. Nyitotta, olvasta, én meg a címlapon észrevettem, hogy két hónappal később kezdődik az iskola. Nagyot ugrottam örömömben. Édesapám szomorúan mosolygott, és azt mondta: tudod, fiam ebben több a sírnivaló, mint az öröm… Aztán őt elvitték katonának, amerikai fogságba került, minket Budapestre hoztak, itt kerestünk menedéket. Elevenen él bennem a német tankok bezúdulása, Váradon a légriadók, ahogy az iskolába járó sok gyerek megy a pincébe. Föl tudom idézni az első bombatámadás hangját, utána a hazavezető út képét, az összedőlt házakat, a szörnyű rombolást. Féltem, mert egyszerre arra gondoltam, talán mindenünk odalett. Akkoriban tudtuk meg, hogy a zsidó osztálytársunk, akiről azt hittük, beteg, azért nem jött iskolába, mert meghalt. Az orvos édesapja mérget adott az egész családnak, hogy megmentse őket a gettótól. Ilyen emlékeim vannak a középiskolás évekről.

–  Aztán néhány évvel később már ott állt a katedrán.
– A háború után jött a nagy átalakulás, nekem pedig az érettségi után a bölcsészkar. Fiatalon tanár lettem, beléptem a piarista rendbe, és öt évre a rend kecskeméti gimnáziumába kerültem. A negyvennyolcban államosított egyházi iskolák közül nyolcat adtak vissza, ebből kettőt a piaristáknak. És mert a kecskeméti volt az egyetlen egyházi tanintézmény a Duna bal partján, ide jöttek Debrecenből, Bácskából, Szatmárból is sokan, akik papnak készültek. Újdonság volt számomra a sok élénk fiú, a vegyes, különböző származású társaság. Együtt tanult a gróf, a társadalmi átalakulás miatt nehéz sorba került csendőr, a falusi paraszt gyereke, és jól kijöttek egymással. Szűkös anyagiakkal akkor kezdtük kialakítani a diákotthont, húsz-harminc gyerek szalmazsákokon aludt a nagy hálóteremben.

–  Nem volt nehéz rendet tartani?
– Mások voltak a kölykök akkoriban. Kíváncsi, szilaj, de összetartó, érdeklődő fiúk, akiket olykor kellett fegyelmezni, megemelt hanggal, és nagyritkán egy elcsattanó pofonnal.

– És ezt lehetett? Nem panaszkodtak a szülők?
– Mások voltak a körülmények, az eszközök is. No és ami fontos, a fiúk otthon is szokva voltak a rendhez, csupán átjöttek egy másik rendbe. Ma nem úgy nőnek fel a gyerekek, mint a hatvanas-hetvenes években. A családok válsága megmutatkozik a nevelésben. Sok gyerek féléves korától bölcsődés – a szerencsésebbje később – és a szülő, főleg ha egyedül van, csak reggel meg este látja. Akkor pedig nem nevel. A gyerekben nem alakul ki a családkép, nincs emlékvilága arról, mit jelent a család, a rend. A felszólítást, hogy nem szabad, ritkán hallják. Ráadásul ott a tévé, a net, az okostelefon, a világ bejön a fotelbe, ami sajátos szituációkat szül, hát természetes, hogy másként nevelődik. régen egyetlen szülőnek sem jutott eszébe háborogni a fegyelmezésért, nem vették rossz néven, tudták, ez nem gorombaság. Ma ilyet nem tehetne egy tanár, és én nem vagyok biztos abban, hogy ez nyereség a gyerekek számára. Ha az ellenőrzőjébe akartam valami figyelmeztetést beírni, a gyerek is azt mondta: inkább egy fülest, tanár úr, megérdemlem.

– Úgy hírlik, a tanár úr sokat olvasott, beszélt, túrázott a piaros fiúkkal.
– Ez volt a dolgom, de szívesen tettem. Megszerettetni az irodalmat, az olvasást, szemet nyitni a világra, mesélni, kirándulni, evezni velük a Tiszán. Mi nem egynapos, hanem többhetes, több száz kilométeres kerékpártúrákra mentünk Erdélybe, Lengyelországba,később, mikor már lehetett, Rómába. Ha összeadnám az utak hosszát, kiderülne, bőven körbekerékpároztam az Egyenlítőt.

– De már vége a túráknak, a tanításnak. Nem hiányzik?
– Van némi hiányérzetem, de nem úgy, hogy szívesen folytatnám. Nem mennék vissza, más a világ, az iskola, és én is nagyon megváltoztam.

– Mi a fő változás, miben látja a világ baját?
– Körülvesz bennünket mindenféle technika, milliónyi inger ér, kevesebb a közvetlen találkozás. Filmen a szobába jön a táj, a vihar, házhoz szállítják a szenzációt, a gyerek nem él át dolgokat, nem küzd meg a nehézségekkel, csak az agyával, a szemével éli meg az eseményeket. Pedig nagyobb élmény szembeszállni az esővel, a széllel, mint nézni mások küzdelmét. Az inaikban kellene érezniük a távolságot, a hegymászást, a széllel szemben vitorlázást, nem a tévén nézve, és tudomásul véve, az élet ilyen. Ettől szegényedik a világ.

–  Tehet ez ellen az egyén vagy a társadalom?
– Tudomásul kell venni, nem lehet megállítani a fejlődést, a változásokat. De ha tudatában vagyunk ennek, törekednünk kell arra, hogy őrizzük a személyes megtapasztalás élményét. Tanítsuk meg a gyerekeket küzdeni! Ne vásároljuk meg az örömöket, mert azok akkor igaziak, ha megküzdünk értük.

– Úgy véli, nehéz ezt elfogadni?
– Sokféle elfogadás van. Régen kisebb közösségek vették körül az embert, a gyereket, ami jó hatással volt mindenkire, többet törődtek a környezetükkel, mint most, a fogyasztói társadalomban, a „megvesszük, majd kidobjuk” – szemlélet eluralkodásakor. Ma bőség van, és mégis nagy, más a hiány. Tudja, régen is haladt a világ, de nem ilyen ijesztő gyorsasággal, mint most, az elmúlt egy-két generáció alatt. Az új dolgok megtapasztalására nincs idő, ki van szolgáltatva az ember. Emiatt nem gondolkodva élnek, hanem kapkodva.

– Sok könyvet írt, tankönyvekkel is foglalkozott. Jut még erre idő?
– Könyvet most nem írok, bár van néhány befejezetlen tanulmányom. A tankönyveket pedig a fiatalok írják, akik nagyon jól értik a szakmájukat, kiváló irodalmárok, ismerik a legújabb módszereket. A gond az, hogy sose tanítottak. Nem tudják, hogy József Attila Mama című versében mit kell magyarázni a mai gyereknek. Ki tudja ma, mit jelent a mosónő, a padlás, a teregetés! Szárítógép van a gyerekek fejében, tapasztalatai mások, más szituációkat élnek át, és ezt a tankönyvben nem veszik figyelembe. Szavakat magyaráznak, nem az életet, mert maguk sem tudják, mi az, amiben a gyerek járatlan.

– Figyelembe veszik a véleményét?
– Igen. Írtam róla, volt visszhang, és voltak bevont könyvek is. A tankönyv nem egy szék, amit a jó asztalos néhány óra alatt legyárt. Érési ideje van, nem készülhet rohamtempóban.

–  Sokan azt tartják, a tanárokkal van a baj, az megy pedagógusnak, akit máshova nem vesznek fel.
– Ezt én nem tudom megítélni, de tény, hogy régen a tanárra felnéztek, a műveltsége, tudása, embersége miatt. Ma a pályát választó fiatalok nem arra figyelnek, mihez van tehetségük, mi az a munka, ami egy életen át jókedvűvé tenné őket. Arra indulnak, ahol kevesebb munkáért több pénzt adnak. Az oktatás minőségét próbálják javítani, de ez nem megy egyik napról a másikra.

– Javítani azt kell, ami valamikor elromlott.
– Az oktatás régen elromlott. A nagy átszervezéskor a nem kommunista tanárokat elzavarták, és helyettük fiatal szakérettségizetteket állítottak be. Ismertem henteslegényt, aki két év gyorstalpaló után magyar irodalmat és történelmet tanított. A fizikához, biológiához, matematikához annyit sem értett, mint a gyerekek, akiket tanított. Kérdem én, milyen műveltség, milyen tudás volt az? A szakma becsülete roppant meg, amit a szülők bizalmának megroppanása követett.

– De azóta eltelt fél évszázad.
– Mégis nehéz változtatni. Az állam évtizedeken át azt éreztette a tanárokkal, örüljenek, hogy nem vasöntödében kell dolgozniuk. Az a fajta becsülete a pályának, ami régen a társadalomban megillette, nyomokban sem fedezhető fel. Kosztolányi azt írta, tanár az én apám, az emberek apja, és kalapot emelnek előtte. Most nem így van! A szülő lehordja a pedagógust, elmondja, hogyan tanítson, hogyan neveljen. A tanár ma árucikk, ki van szolgáltatva, és valljuk be, olykor a pozíciója is veszélyben van, a szülő pedig a saját idegességében a tanár ellen fordul, ahelyett, hogy segítőtársat keresne benne.

–  A tanár úr szerint helyrehozható ez?
– Nagyon lassan. Rombolni könnyebb, mint építeni, és kérdés, mi lesz abból, amit felépítünk. Nincs bizalom, és az elvárásokkal is baj van. Régen hitték, a tanár emberré neveli a gyereket, tudták, hogy a szülőt és a tanárt nem lehet egymás ellen fordítani. Ma gyakran a maga szeszélye szerint irányít a gyerek, és kritizál, ahelyett, hogy megkapaszkodnék azokban, akik a javát akarják.

–  Mindeközben nehezen viseljük a kritikát.
– A volt diákjaimat én biztatom, kritizáljanak. Az okos, értelmes, építő kritika fontos. Azt is szoktam mondani, a tanárt, a rendszert, a politikust merik kritizálni, de a papokat nem. Elmennek a templomba, hallgatnak, és jó, ha egy-két mondtad megmarad bennük, de nem jeleznek vissza. Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy odamegyünk a paphoz, elmondjuk, mi az, ami megfogott, segített az életükben. A papot a híveknek nem egymás közt kell bírálni, hanem oda lehet állni elé, és megbeszélni velük a gondjaikat.

– Ehhez erős elszántság kell, de ma ez talán a hit területén sincs meg mindenütt.
– Azt gondolom, hogy ez a hirtelen… felpezsdülés, hogy egy élet alatt annyi minden történik azzal a világgal, aminek a részei vagyunk, ez viseli meg az embereket. Ez köti a figyelmüket túlságosan a látható dolgokhoz. Nem egy mélyebb összefüggésrendszerre hagyatkoznak, vagy abban bíznak, hanem igyekeznek naprakészek lenni. Kapkodva élünk, ahelyett, hogy mélyebb bölcsességekben, gondolkodva keresnénk megoldásokat a kérdéseinkre, az életünkre. Keveset gondolkodunk, azt is rövid távon, életstratégia nélkül, és folyton igazodni akarunk, felszínes, pillanatnyi viták foglalkoztatnak.

– Kapkodva élünk, mégis úgy tűnik, tovább.
– Valóban, régen kiváltság volt az öregség, ma meg tömegtapasztalat. A baj ott lehet, hogy akadnak, akik az öregséget nem tudják a maga természete szerint elfogadni. Úgy akarnak megöregedni, mintha fiatalok maradnának. Az öregek kapkodnak, nem emlékeznek, hanem őrizni szeretnék a fiatalság látszatát, ennek megteremtésén fáradoznak. Miközben az lenne a feladatuk, hogy tanulságos dolgokról, tapasztalatokról, eseményekről, séta közben meséljenek az unokáknak, de ők inkább a modern világba akarnak bekapcsolódni, legyőzni az időt. Egy római túra során táboroztunk, fürdőztünk az Isonzónál, a Piavénál. Volt velünk egy székely fiú, aki meghatottan állt a Piave partján, és felidézte a nagyapja történeteit, aki arról mesélt neki, hogy az első világháború idején a folyóba lőtt katonák vérétől piros lett a folyó. Ma mesél a nagypapa? Lesz emléke az unokának? Vagy ülnek a tévé előtt, és néznek maguk elé…

– Lehet a beszélgetést tanítani?
– A felnőtt dolga, hogy leleményesen, lehetőséget teremtsen mély, őszinte beszélgetésekre. Ez lehet szűkkörben, egy vacsora az egyik gyerekkel, hogy legyen idő rácsodálkozni, észrevenni, megnőtt, van külön véleménye, de lehet tágabb körben is. Mindegy, csak beszélgessenek. Ezért fontos az irodalom, mert rengeteget tanulhatnak belőle erről. Nem lehet csak ideológiákat közvetíteni. Már a nagy vállalatoknál is törekszenek arra, hogy a vezető folytasson magánbeszélgetéseket a beosztottjaival, mert felismerték ennek a fontosságát. Olvastam, a francia családokban – egy felmérés szerint – a férj-feleség naponta hét és fél percet beszélget egymással. Ha van egy órás veszekedés, utána jön a némaság? Mert így jön ki az átlag… Itthon nem készült efféle statisztika, de többnyire nincs kommunikáció. Az anya jó esetben megkérdezi, fiam, mi történt az iskolában, mire a gyerek azt mondja, hogy semmi, és a szülő megnyugszik.

– Úgy érzi, a szülők sem bánnak jól a gyerekekkel?
– Akaratuk ellenére rosszul bánnak velük, azt hiszik, a fizikai feltételek gazdagításával, a jó, kényelmes élet biztosításával mindent megadnak, ami valaha nekik hiányzott, és ez jó. Viszont, amit ők megkaptak, azt nem adják meg a gyerekeiknek. Esetleg feladatot, munkát, figyelmet. Ezért aztán a gyerek csak azt becsüli, ami az életébe újdonságot hoz, okostelefon, számítógép, és a szüleit figyelemre sem méltatja.

–  Vitázni, veszekedni azért néha szoktak.
– Ma igen. Régen nem annyira. Régen a gyerek látta, két érdekes ember neveli, magyaráz neki, fontos volt az apa, az anya. Ma az érdekes pofa, a fontos ember a tévében van, akit majmolni lehet, aki minta. És a szülő, hogy magára vonja a figyelmet, szerepet ölt magára, nem őszintén fordul a gyerekéhez. Nincs időnk egymásra. Vakkantásokkal érintkezünk, csak az élethez szükséges infót cseréljük, a lelkünk mélyét nem tárjuk ki. A modern élet kiszolgáltatottsága a természetes gesztusok terét veszi el.

– Mit gondol arról, hogy a bűnhöz való viszony is más a gyerekekben és a különböző társadalmi rétegekben?
– Semmi különöset. A Bánk bánban ott áll: „Aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerít.”

– Üzenne valamit a pályát választóknak?
– Válasszanak olyan hivatást, amit egy életen át képesek lesznek szeretni, ami boldoggá teszi őket. Régen az lett diplomás, akinek pénze volt, ma ez elszánás kérdése, de értelmetlen mindig mindenkinek felfelé törekednie, kiváltképp, ha a képességei nincsenek meg hozzá. Valamikor egy jó gazda tudását megbecsülték, tisztelték érte. Ma más az értékrend. A tehetséges gyerek tanuljon, kellenek a kiművelt fők, az értelmiség meghatározója egy társadalomnak. De nem volna szabad elfelejtenünk, hogy a kétkezi munkásnak is gondolkodó, értelmes embernek kell lennie.

– Jelenits atyának milyen tervei vannak két évvel a pappá szentelésének hatvanadik évfordulója előtt?
– A naptárom későbbi részei üresek, messzebbre nem nagyon tervezek, de aztán mégis mindig megtelnek a lapok. Nemigen írok már, lett fontosabb. Sokat beszélgetek a régi tanítványaimmal, hajnalban ébredek, félhétkor misézem, hétfőnként Biblia-órát tartok, a többi időt pedig kitölti az élet. Nemigen engedem, hogy a világ sokszínűsége magával ragadjon, a mélyebb emberi kapcsolatokat keressem. Őrzöm, és igyekszem megbecsülni a csendet.

 

Jelenits István piarista szerzetes, tanár, irodalmár, író alábbi gondolata 2015-ben jelent meg az iskolánk Facebook-oldalán. A gondolat az aktualitását mára sem veszítette el. 

“Azt hiszem, hogy sok újdonságot hozott ez a kor, és a régihez hozzászokott ember egyre inkább azt veszi észre, hogy a talpa alól kicsúsznak a dolgok. Ez aztán félelmet támaszt bennünk. Sokan úgy hiszik, hogy ennél csak rosszabb jön. Nem tudjuk még, hogy mi jön, de az egy kicsit rajtunk is múlik. Mi, hívő emberek abban is bízhatunk, hogy az Isten nemcsak mögöttünk van, hanem előttünk is, tehát nem az Ő tudta nélkül történik, ami történik. Talán nem rosszabb jön, hanem csak valami szokatlanabb. Olyan, amit kevésbé tudunk kiszámítani. Talán régen az embereknek jobban megvolt az az érzésük, hogy amit ők átéltek egy élet alatt, nagyjából azt fogja a gyermekük is átélni. Bizonytalanabb a jövő, mert felgyorsult a történelem. Sok olyan dolog múlik el, szűnik meg körülöttünk, amit az élet nélkülözhetetlen részének gondoltunk.” 

 

2021 október 17-én vasárnap tartottuk a végzős diákjaink szalagtűző szentmiséjét. A jeles eseményen a 12.a és a 12.b osztályok tagjainak Nagyné Koósz Zsuzsanna tanárnő és Dósai Attila piarista atya osztályfőnökök tűzték fel a szalagokat. 

Mindannyian misszióban vagyunk. – Dósai Attila piarista atya ezekkel a szavakkal kezdte a prédikációját a végzős diákok ünnepélyes szalagtűző szentmiséjén. Majd így folytatta:

– Kedves Diákok, kedves Testvérek! A szalagtűzés egy apró kis jel, hogy a végéhez közeledik az idő, amit a nagykanizsai Piarista Iskola falai között töltöttetek. A szalagon lévő évszám, a piarista jelvény és fölötte a kereszt nem egyszerűen csak arra emlékeztet, hogy hamarosan befejezitek a középiskolai tanulmányaitokat. Ennél sokkal többre. Arra, hogy Jézus küldetéséből mindannyian részesültök. Missziós vasárnapot ünnepel ma az egyház, azt hogy küldetése van minden keresztény embernek. Nektek különösen, akik ide jártatok a Piarista Iskolába. Talán sokan nem vagytok tudatában a küldetéseteknek. Nem baj. Ahogy Jézus is nagy bizalommal tekintett tanítványaira és bízott abban, hogy előbb-utóbb mindenképp eszükbe jut majd a tanítványoknak a megfelelő tanítás, és mindenki megtalálja azt a küldetést, ami rá vár, úgy én is bízom ebben. Jézus tanításának az a lényege, hogy lehetőséget kínál. Alternatívát kínál azon túl, amit a világ nyújt nekünk. Jézus nem naív, aki nem tudja, hogy a világ milyen. Jézus mindenkinél jobban tudta, hogy milyen a bűnnek a világa, ő saját bőrén is megtapasztalta ezt. De Jézus azt mondja, nem muszáj, hogy így legyen, hogy az önzés érvényesüljön, a hatalom és az erőszakosság. Jézus azt üzeni, hogy köztetek ez lehet másképp. Erőt kaphattok ehhez. Ez Jézus küldetésének az értelme. Lehetőség van arra, hogy Isten-központúan éljünk, hogy ne a magunk érdekeit nézzük, hogy tudjunk nagylelkűen viszonyulni a másik emberhez. Azt remélem, hogy ez a szalag és a piarista jelvény a kereszttel eszetekbe juttatja ezt a megfelelő pillanatban. Lehet, hogy nem most, lehet, hogy félév múlva vagy akár évtizedekkel később, találkozni fogtok azzal a kérdéssel, hogyan viszonyultok a világhoz. Hogy ami veletek történik, arra hogyan reagáltok, és mi a ti küldetésetek. Hogy valami mást, valami alternatívát tudjatok az életetekkel felmutatni az önzésnek és hatalomnak az értékrendje mellet. A mai missziós vasárnap is ezt üzeni, hogy minden keresztyén embernek ez a küldetése. Érezhetjük úgy, hogy ez egy nagyon nagy feladat és parancs, és nem szeretjük, ha parancsolgatnak nekünk. De nem erről van szó. Jézus nem parancsol nekünk, hanem küldetést ad. Azt mondja, hogy a világon nem véletlenül vagyunk, nem sodródunk, a létünk nem esetleges, hanem helyünk, feladatunk, küldetésünk van a világban. Ha ezt a küldetésünket mi nem találjuk meg, az hiányozni fog a világból. Ennél nagyobb biztatás és útravaló az élethez – hogy feladatom van, helyem van, hogy küldetésen van – nem kell. Ez erőt adhat. Akkor is, ha ez nem fog simán menni. Nem fog áldozatok nélkül menni. Nem fog szenvedés nélkül menni. Az életünkben szenvedésekkel, nehézségekkel mindenképpen találkozunk, rajtunk áll, hogy ez értelmes nehézség lesz, vagy pedig csak magunkban kesergünk és bosszankodunk. Vegyük észre azt, hogy mindennek van értelme és minden segíthet minket abban, hogy megtaláljuk a küldetésünket. Azt kívánom, hogy ez a mai nap egy pici lépéssel segítsen titeket abban, hogy megtaláljátok a feladatotokat az életben. – Zárta prédikációját Dósai Attila atya.

a képeket Bodó Tamás készítette:

Tovább olvasom

Jelenits tanár úr gondolatai a piarista nevelésről 

 

Dr. Jelenits István Széchenyi-díjas író, piarista szerzetes tanár 

 

“A nevelésnek nem az a fő nyelvi fordulata, hogy „nem szabad“, hanem az, hogy „érdemes”. Érdemes fölkelni, két lábra állni, a kezünkkel dolgozni, a szánkkal megszólalni. Mindehhez némi erőfeszítés kell, szükséges az is, hogy lustaságunkat félretegyük, de érdemes mindezt megtennünk, mert járni, dolgozni, beszélni jó. Minden kínjával, kockázatával együtt.

 

Valljuk, hogy:

A nevelés legelső, legfontosabb feladata az, hogy a világban tájékozódó fiatalt rákapassa a jóra.

A jelenben kell megkeresnünk az előrevezető utakat. Nem szavakkal, hanem az életünkkel, nem ostorozással, hanem derűvel.

Embernek lenni nem adottság, hanem feladat. Nem készen születünk embernek, hanem azzal a meghívással születünk, hogy legyen belőlünk ember.

A kultúra nem pusztán ismeretanyag, hanem erkölcs is, viselkedés, érzés iskolázottsága.

A jóság, az erkölcsi rend az emberiség közös kulturális kincse, amelynek ismeretébe, szeretetébe éppúgy be kell vezetnünk a fiatalokat, ahogyan beszélni, közlekedni, játszani megtanítjuk őket.

 

Amit kérünk Önöktől:

Odaállni a keresztény iskolák mögé. Nem elég csak várni tőlük a csodát, mert ezek az iskolák nem arra valók, hogy csodát tegyenek. Az Isten tesz csodát, de az iskola nem a csodatétel fóruma, hanem az emberi életnek egy hétköznapi, szent színhelye. Mellé kell állni, együttműködni vele, javítani, segítő szándékkal, ugyanakkor az iskola segítségét elfogadva együttműködni vele.

Ha megtesszük, ami tőlünk telik, akkor biztos, hogy az Úristen is megáldja munkánkat. Kinek-kinek adnia kell, amije van.”

Egyháziak

Dugonics András (1740–1818) piarista szerzetes, az első magyar regény (Etelka) írója, magyar matematikai szakkifejezések megalkotója a nyelvújítás korában

Erdősi Imre (1814–1890) piarista szerzetes, tábori lelkész a szabadságharcban, „a branyiszkói hős”

Lőw Immánuel (1854–1944) szegedi főrabbi, orientalista, művelődéstörténész

Prohászka Ottokár (1858–1927) székesfehérvári püspök, lelki író

Sík Sándor (1889–1963) piarista szerzetes, tartományfőnök, költő, irodalomtörténész, a cserkészet egyik magyarországi megalapítója, Kossuth-díjas

Boldog Bogdánffy Szilárd (1911–1953) püspök, vértanú

Lénárd Ödön (1911–2003) piarista szerzetes, a kommunista diktatúra alatt összesen 18 évet töltött börtönben

Bulányi György (1919–2010) piarista szerzetes, a Bokor katolikus bázisközösség alapítója

Paskai László (1927–2015) ferences szerzetes, esztergom-budapesti érsek, bíboros

Jálics Ferenc (1927–2021) jezsuita szerzetes, lelkivezető, Ferenc pápa teológiai tanára

Jelenits István (1932–) piarista szerzetes, teológus, költő, irodalomtudós

Lukács László (1936–) piarista szerzetes, teológus, szerkesztő

Balás Béla (1941–) a kaposvári egyházmegye első püspöke

Bábel Balázs (1950–) kalocsa-kecskeméti érsek

Erdő Péter (1952–) egyházjogász, esztergom-budapesti érsek, bíboros

 

Tudósok

Révai Miklós (1750–1807) piarista szerzetes, nyelvész, költő

Eötvös Loránd (1848-1919) fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke

Mező Ferenc (1885–1961) sporttörténész, szellemi olimpiai bajnok, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja

Hevesy György (1885–1966) Nobel-díjas kémikus

Öveges József (1895–1979) piarista szerzetes, fizikus, népszerűsítő könyvek szerzője, Kossuth-díjas

Bálint Sándor (1904–1980) néprajzkutató

Bibó István (1911–1979) politológus, államminiszter a forradalmi kormányban 1956-ban

Oláh György (1927–2017) Nobel-díjas kémikus

Sauska Krisztián (1948–) vállalkozó, borász

Pálinkás József (1952–) fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke

 

Művészek

Batsányi János (1763–1845) költő

Katona József (1791–1830) drámaíró

Vörösmarty Mihály (1800–1855) költő

Petőfi Sándor (1823–1849) költő

Madách Imre (1823–1864) drámaíró

Vajda János (1827–1897) költő

Lotz Károly (1833–1904) festő

Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) festő

Herczeg Ferenc (1863–1954) író

Tömörkény István (1866–1917) író

Lehár Ferenc (1870–1948) operettszerző

Ady Endre (1877–1919) költő

Krúdy Gyula (1878–1933) író

Juhász Gyula (1883–1937) költő

Szerb Antal (1901–1945) író

Örkény István (1912–1979) író

Ottlik Géza (1912–1990) író

Pilinszky János (1921–1981) költő

Zsigmond Vilmos (1930–2016) Oscar-díjas operatőr

Bujtor István (1942–2009) színész

Esterházy Péter (1950–2016) író 

Kovács S. József (1994–) színész

 

Politikusok

Széchenyi István (1791–1860) „a legnagyobb magyar”

Török Ignác (17951849) honvédtábornok, aradi vértanú

Mészáros Lázár (1796–1858) hadügyminiszter

Táncsics Mihály (1799–1884) író, politikus

Kossuth Lajos (1802–1894) kormányzó

Deák Ferenc (1803–1876) a kiegyezés előkészítője, „a haza bölcse”

Perczel Mór (1811–1892) honvédtábornok

Klapka György (1820–1892) honvédtábornok, helyettes hadügyminiszter

Nagysándor József (1823–1849) honvédtábornok, aradi vértanú

Andrássy Gyula (1823–1890) miniszterelnök, külügyminiszter

Landler Jenő (1875–1928) népbiztos

Jászi Oszkár (1875–1957) társadalomtudós, miniszter

Teleki Pál (1879–1941) miniszterelnök, egyetemi tanár

Imrédy Béla (1891–1946) miniszterelnök

Mádl Ferenc (1931–2011) köztársasági elnök

Antall József (1932–1993) miniszterelnök

 

Sportolók

Magay Dániel (1932–) olimpiai bajnok vívó

Kopasz Bálint (1997–) olimpiai és világbajnok kajakozó

 

FERENC PÁPA ÜZENETE
A KALAZANCIUSI JUBILEUMI ÉVRE

 

Főtisztelendő
Pedro Aguado Cuesta atyának,
a piarista rend általános elöljárójának

 

Nagy örömmel fordulok Önhöz és az összes piarista testvérhez a Kegyes Iskolák [a Piarista Rend] szerzetesi kongregációként való létrejöttének négyszázadik és Kalazanci Szent József szentté avatásának kétszázötvenedik évfordulója alkalmából. Eme örömteli alkalomból nemcsak azért akartam jelen lenni [köztetek], hogy megünnepeljem a rendkívüli történelmet, amelyet az alapító korától egészen máig írtatok, hanem hogy bátorítsalak: lelkesedéssel, odaadással és reménnyel írjátok azt tovább „Isten dicsőségére és a felebarát javára”. Jóllehet a mai körülmények eltérnek azoktól, amelyek között a rend született, az biztos, hogy a szükségletek, amelyekre az válaszol, lényegében ugyanazok: a gyermekeknek és a fiataloknak szükségük van olyanokra, akik ellátják őket a pietas [istenhit] és a litterae [tudás] kenyerével, a szegények továbbra is hívnak és összefogásra hívnak titeket, a társadalom igényli az evangélium értékei szerinti átalakulást, Jézus örömhírét pedig el kell vinni minden népnek és nemzetnek.

Négyszáz évvel ezelőtt V. Pál pápa felismerte, hogy Kalazanci József a Szentlélek indítására szentelte magát azon gyermekek oktatására, akik abban az időben Róma utcáin csellengtek, s ezért az Ad ea per quae bullával hivatalosan létrehozta a Kegyes Iskolák Isten Anyjának Páli Kongregációját mint az első olyan kongregációt az egyházban, amely kizárólagosan a gyermekek és a fiatalok, különösen is a szegények nevelésével és oktatásával foglalkozik. A múlt században XII. Pius pápa elismerte alapítótok jelentőségét, és – halálának háromszázadik, boldoggá avatásának pedig kétszázadik évfordulója alkalmából – az összes keresztény népiskola égi pártfogójának nyilvánította (vö. Providentissimus Deus bréve, AAS 1948, 11, 454–455).

Tovább olvasom

 

1. A megtelepedés (1642-1721)

Kalazancius Rómában való megtelepedése után sohasem hagyta el Itália földjét, fiait azonban még életében elküldte az Alpokon túli Európába. Az itt alapított iskolákat, kollégiumokat és rendházakat a Provincia Germaniae (a németországi rendtartomány) kapcsolta jogi egységbe 1634-től. Belőlük létesült a cseh-morva (1634), a lengyel (1662), a magyar (1721) és az osztrák (1751) rendtartomány.

A magyar piarista rendtartomány a Poprád völgyében fekvő Podolint tekintette bölcsőjének, bár 1642-ben, amikor ott az első piarista megjelent, a városka a Zsigmond idejében elzálogosított szepesi városokkal együtt Lengyelországhoz tartozott. Az alapító Lubomirski Szaniszló (ő alapította a szepesbélai plébániát is 1674-ben) lengyel herceg volt, és a piaristák között sem volt akkor magyar. A föld azonban magyar volt, és már az első podolini diákok között is akadt magyar. Ez az iskola volt mintegy a jeladás és az indítás a további magyar alapításokhoz. A podolini kollégium kezdetben a német rendtartományhoz tartozott. A lengyel provincia megalakulásakor ehhez került (1662), és csak 1782-ben lett Szepesbélával együtt jogilag a magyar rendtartomány háza. 1692-ig a közben alapított magyar házak is a lengyel rendtartományhoz tartoztak. 1692-1695 között külön generálisi megbízott (delegátus) kormányozta a magyar házakat Mösch Lukács személyében, 1695-től pedig a német provincia viceprovinciájaként magyar viceprovinciális (helyettes tartományfőnök) állt az élükön az önálló ínagyar rendtartomány megalakulásáig, 1721-ig.

Podolin után a magyar főurak is keresték a módját az új szerzet megtelepítésének, amelyre a felvidéki katolikus megújhodásban is fontos feladat várt. A háborús nyugtalanságok és veszedelmek miatt azonban a betelepítés nem volt zavartalan, és az első évtizedek magyarföldi Piaristáinak nagyon sok megpróbáltatáson és szenvedésen kellett átmenniük.

Az első hely, amely már magyar területen fogadta a piaristákat, Privigye volt, gróf Pálffy Pál nádor özvegyének alapítása 1666-ban. A következő évben gróf Wesselényi Ferenc nádor és felesége hívására Murány várában kezdték meg a piaristák tanító munkájukat. A nádor váratlan halála miatt azonban ez az alapítás abbamaradt, illetve 1673-ban Breznóbányára került át, de itt is csak nagy nehézségek között vehették fel a munkát, nem utolsósorban a túlnyomó részben lutheránus lakosság ellenséges magatartása miatt. Pozsonyszentgyörgyön Szelepcsérnyi György esztergomi érsek – aki még személyesen ismerte Kalazanciust Rómából – adományából létesült a piarista kollégium 1685-ben.

Tovább olvasom