Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Virovecz Adrienn 2023 júniusában érettségizett iskolánkban, jelenleg a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán folytatja tanulmányait. Vele készült az alábbi interjú a váltásról, a kezdeti élményeiről és az első félév tapasztalatairól.
Milyen élmény volt elkezdeni a teológiai főiskolát?
Abszolút egy megérkezésként éltem meg. Tulajdonképpen már a döntésemben is éreztem, hogy jó helyre fogok kerülni, hiszen az Istennek mondtam igent. Az utána következő személyes élmények pedig egyre jobban megerősítettek ebben, az első két hónapban szinte a föld felett jártam. Hála Istennek, azóta is otthon érzem magamat itt.
Milyen tárgyakat tanulsz, és milyen programok tartoznak még a képzéshez?
Az első félévben túlnyomórészt bevezető és módszertani óráim voltak. Tanultam pszichológiát, filozófiát, szociológiát. A hittudományi tárgyak között szerepelt többek közt a bibliaismeret, az ókori egyháztörténet, a keresztény lelkiség, a bevezetés a teológiába. Ezenfelül október végén lehetőségünk volt részt venni egy nemzetközi konferencián a csehországi Olmützben, a tavaszi vizsgaidőszakot követően pedig hasonló minőségben utazunk Bécsbe. Szándékozom elmenni az augusztusi SzNBK-ra (Szegedi Nemzetközi Biblikus Konferencia). Kollégistaként a szakkollégium tagja is vagyok, ami azt jelenti, hogy öt különböző kategóriában kell ún. „kolicoin”-t gyűjteni. Ilyen a közösségért, a teremtett világért végzett szolgálat, a sport-, a szellemi és a lelki programok szervezése, az azokban való részvétel stb. A kollégium egyébként sok rejtett tehetséget ki tud hozni belőlünk, de ugyanezt tapasztalom a tanulmányaimban is, hiszen rengeteg támogatást kapok minden oldalról.
Miben különbözik a teológia más felsőoktatási képzésektől?
Erre igazán hiteles választ akkor adhatnék, ha másik intézménnyel is lenne kapcsolatom. A hallottak alapján az a benyomásom, folytatva az előbbi gondolatot, hogy meghatározó szerepe van a főiskola családiasságából adódó jó légkörének. Kicsi intézmény vagyunk, kevés hallgatóval, ezért nálunk gyakorlatilag mindenki ismer mindenkit, beleértve a tanárokat is. Ennek köszönhetően pedig ők is könnyebben, szívesebben adnak visszajelzést kinek-kinek a munkájáról, de jóleső dolog, hogy mi is megoszthatjuk az észrevételeinket, sőt, kifejezetten kérik is.
Melyek voltak a legszebb tapasztalataid?
Egy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet fogalmazok meg, de itt mintegy „kiszeretik” az emberből a talentumait, a tehetségét. Az első órákon már mondták nekünk, hogy keressük meg a célunkat, az okot, amiért ezt a három vagy épp öt évet itt akarjuk tölteni. Ezen olyannyira elgondolkodtam, hogy időközben rájöttem, hogy én komolyan bele akarom ásni magamat a teológiába, s éreztem, hogy ehhez a katekéta szak nekem nem lesz elég, tekintve azt, hogy kevésbé mélyre menő tantárgyaim lennének ott. December végén leültem beszélgetni ugyanezzel a tanárommal, mivel titkon megerősítést vártam tőle a szakváltás kapcsán, mert sok kétely volt bennem. Teológiára akartam ugyanis átjelentkezni, ami két évvel hosszabb és jóval nehezebb, alaposabb képzés, mint a katekéta. Akkor és ott óriási segítség volt az ő visszajelzése és az, hogy látja bennem a lehetőséget. Még aznap beadtam a kérelmet, amit azóta el is fogadtak. Hivatalosan is teológushallgató lettem, noha a neheze még csak ezután következik, de én azzal a gondolattal indultam el ezen az úton, hogy akarok tudni válaszolni a kérdésekre. Égető vágy van az emberekben a válaszokra, s akármilyen rögös is lesz, be akarok ülni az órára, és meg akarom érteni ezt a tudományt. Anélkül nem lehet továbbadni. De meghatározó élmény maradt a bibliaismeret-vizsgám is, ahol életemben először hallottam azt, hogy nem kapok plusz kérdést, mert mindent elmondtam. Lehet, hogy ez egy egyszeri, meg nem ismétlődő alkalom, de azóta is mosolyt csal az arcomra, főleg hogy ez volt számomra a legfontosabb vizsga mind közül.
Mi volt a legnehezebb?
A tanulmányokat tekintve: volt egy vizsgám, amire éjjel-nappal készültem, előtte pedig óráról órára is, és csak egy kettest tudtam összehozni. Nyomban el is könyveltem, hogy én ide kevés vagyok, később viszont a tanárom a következőt mondta: ha a Jóisten másfél talentumot adott volna nekem, akkor jobb jegyet ír be. De mivel látja, hogy több van bennem, ezzel a kettessel akart rábírni, hogy menjek javítani a következő vizsgára. Bevált a javaslata, mert aznap egy négyessel tértem nyugovóra, ami ugyan lehetett volna jobb is, de a vizsgaidőszak végi fáradtság miatt már alig tudtam készülni rá, s inkább próbáltam alaposan kipihenni magam előtte. Lelkileg talán az volt a megterhelő, amikor a kezdeti lelkesedés alábbhagyott, s egyre több lett a feladat. Ekkor kicsit nehéz volt utolérni magam, hogy az istenkapcsolatra is tudjak időt szánni, de a vizsgák előtti fohászok könnyen megtérésre sarkallják az embert… A január végi vizsgákra meg már eléggé elfáradtam, leginkább mentálisan. Én, aki a gimnáziumot minimális tanulással vittem végig, most volt, hogy napokig zsinórban 10-12 órákat ültem a könyvek felett, természetesen éjszaka, Isten tudja, mennyi koffeinnel a szervezetemben. Úgyhogy a végére akkora boldogsággal mentünk ki sétálni a városba, és ettünk meg egy húslevest, mint akik évtizedeket öregedtek…
Hogyan készített fel a Piarista Iskola a teológiai tanulmányokra?
Hit nélkül a teológiának nem volna értelme. Tavaly a tablónkra Pilinszkytől választottam az idézetem: „Halandóból így lettem halhatatlan”. Ez sok mindent jelent a számomra. Benne van a piaristaságom kezdetének a története, a megtérésem folyamata, az ahhoz kapcsolódó személyek tanúságtételei, akikkel ma már igen jó kapcsolatot ápolunk. Benne foglaltatik még az évek alatt kapott megannyi szeretet és jóság, ugyanakkor a szigor is, benne van mindaz a sok beszélgetés, amit az atyákkal vagy épp egykori osztályfőnökeimmel folytattam, s végül, de nem utolsósorban, az Istentől kapott, Őbenne gyökerező hitem. Sok dolgot felsoroltam, de valamennyi kellett ahhoz, hogy ma egy teljes életet élhessek. Másodízben természetesen óriási szakmai segítség volt, hogy minőségi felkészítést kaptam a hittanérettségire, ami nélkül már az első hetekben elvesztem volna itt a fősulin. Nem tudok elég hálás lenni a faktokért, amelyeken bár egyedüli „versenyzőként” a szigor is gyorsabban utolért, ha nem készültem fel, most mégis azt látom, enélkül a nulláról indultam volna szeptemberben. Érdekes, hogy a szárnyaim bontogatása közepette gyakran eszembe jut Kalazancius, s az egykori gimnáziumom épületére kiszegezett „pietas et litterae” felirat most már számomra is egyre nagyobb jelentőséggel bír.
Kinek és miért ajánlanád, hogy teológiát tanuljon érettségi után?
Az igazat megvallva az utolsó időszakban én nem ide készültem. Nem indították el azt a szakot, amelyre menni akartam, és kétségbeesetten elkezdtem bel- és külföldi munkalehetőségek után kutatni. Egy napon Fábry Kornél püspök atya egyik előadását hallgattam, s akkor vágott belém újra a vágy a teológia iránt, amelyet előtte hosszú ideig elnyomtam magamban. Egy biztos: ezt istenkapcsolat nélkül lehet, de nem érdemes és sokkal nehezebb is csinálni. Az elsősök között van, aki évek óta ide készült, de van köztünk kereső is, aki még ismerkedik az Egyházzal, magával Istennel egyáltalán. Szóval azt mondanám, hogy teológiára bárki jöhet, akit valamilyen módon vonz az Isten, és hajlandó az Ő megismerésébe komoly energiát fektetni. Az érettségire épülő képzések közül választható az egyszakos hittan-nevelőtanár, a kétszakos tanári, amelynél a közismereti szak a PTE-n hallgatandó, a katekéta – lelkipásztori munkatárs, valamint a teológia szak.
Virovecz Adrienn 12. a osztályos diákunk a ballagásra készülve megfogalmazta gondolatait a mögötte álló iskolai évekről. Sorait engedélyével, változtatás nélkül tesszük közzé.
7 *teljes* tanév
A 2016-os tanévnyitó előtt négy nappal, szombaton hangra talált valami nagyon hirtelen jött ötletem: „anya, (…) hadd menjek át a piaristába.” (A legfőbb indokot itt nem firtatnám.) Aludtunk rá egyet. A 11 éves kicsi Adri másnap is, sőt még hétfőn is ugyanezt kérte, totális magabiztossággal. Aznap délután már bent beszélgettek velem az irodában, intéztük a papírokat, stb. Oké, piaros lettem.
Szerda: tanévnyitó. Olyan gyorsan pörögtek az események, hogy akkori osztályfőnökömhöz, D. Á. bácsihoz még el sem jutott a hír, hogy újabb fővel gyarapszik a 6. a osztály létszáma.
Az első hetekben óriási lelkesedéssel köszöntöttem tanárainkat az ikonikus „Laudetur Iesus Christus” imádsággal. Annyiszor hallottam: ez is egy ima. Rövidke, kedves imádság.
Volt egy ember, aki ugyan ma már nincs közöttünk, az arca különösen is megmaradt bennem, bár sosem volt lehetőségem beszélgetni vele. Ő Göde Edit tanárnő. Sugárzott, s valahányszor rám mosolygott, tudtam, hogy jó helyen vagyok.
Ezért tehát csatlakozva az osztálytársaimhoz, 2017. január 21-én én is megírtam a kisgimis felvételit. Rettentően izgultunk. Máig őrzöm a „felvételt nyert” papíromat, ami Rezsek tanárnő kézjegyét is őrzi, akinek halála szintén mindannyiunkat megrendített.
S aztán ott van a rengeteg találkozás, beszélgetés, barátságok. Ma már értetlenül állok az elmúlt évek előtt, s keresem a választ. Honnan volt bátorságom például ahhoz az éjszakába nyúló, pesti piarban lezajlott D. A. atyás beszélgetéshez? Nem tudom. De soha nem maradtam tanácstalan. Volt, hogy szigorral, mosollyal vagy épp fáradtsággal vegyítve, de mindig kaptam választ a kérdéseimre. Nem hagytak magamra, akárkit is kerestem.
Visszagondolva azt látom, hogy eddigi életem legmeghatározóbb döntése ez a hét tanévvel ezelőtti iskolaváltás volt. Na de tudjátok, mi a gyönyörű ebben? A hetes szám a Bibliában a teljesség, a tökéletesség szimbóluma. S én ebben a hét évben az egyetlen Tökéletest ismerhettem meg egyre és egyre közelebbről.
Gyönyörű az Isten útja. A szeretet elmegy a végsőkig, s ahogy azt 2018 tavaszán T. B. nővér mondta: „a kereszt nem csak szomorúság és gyász. Hanem öröm, béke, biztonság, s még ennél is több, mert Valaki ennyire szeret az első pillanattól fogva. Mindannyiunkat.”
Most, a legvégén, a „hetesnél” látom igazán az élet értelmét, és azt, hogy a szeretet nem csak egy elcsépelt katolikus dolog.
A Szeretet él.
„Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.”
(Pilinszky János: Átváltozás)
Nem létezik. Nevelés csakis értékek mentén lehetséges.
Minden nevelő arra nevel, amit ő maga fontosnak tart és megél. A gyerek ezeket a megélt mintákat másolja.
Kik a mintaadók?
Elsősorban és a gyerek legkorábbi időszakában a szülők. Ez a legmeghatározóbb minta. Mert a gyerek akaratlanul is olyanná válik, amit a szülőktől megtapasztal.
A másik nagyon meghatározó mintaadó: az iskola, a maga közösségi tapasztalataival. Ez a gyerek egész iskolás korát végigkíséri.
Kamaszkor tájékán, mikor a kamasz megkezdi a szülőktől való leválását, a kortárs közösség hatása erősebbé válik, mint a szülői ráhatás. A kortárs baráti közösséget legnagyobb részben az iskola adja.
Az az iskola, amely a nevelést is felvállalja, és értékek mentén nevel, mederben tudja tartani a lázadó kort, mikor az ifjú a saját lábára szeretne állni, és új mintákat keres, de bizonytalan. Az iskola segít neki nyitni a világra.
A harmadik nagy mintaadó a média (az internet), amely az érzelmileg amúgy is csapongó, útját kereső fiatalt még inkább elbizonytalanítja a rázúduló információhalmazzal és az egymásnak ellentmondó mintákkal. Ha a szülői ház és az iskola által közvetített minta nem elég stabil, a fiatal könnyen sodródik olyan utakra, amelyek során sérül, és amelyek sok kárt okoznak benne.
Mindezeket figyelembe véve nem mindegy, milyen értékrendű közösség veszi körül gyermekünket pont élete legérzékenyebb, legkiforratlanabb, legfogékonyabb korszakában: a kamaszkorban.
„Nem bírok a kamaszodó gyermekemmel, tiszteletlen, szófogadatlan, és egy erős, szigorú iskolát keresek neki…” – van olyan szülő, aki így gondolkodik.
Iskolánkban valóban nagy hangsúlyt kap a nevelés is az oktatás mellett (közösségi programok, keresztény értékrend), de nem nevelőintézet vagyunk, hanem iskola. Nem különleges módszereket alkalmazunk, pusztán merünk követelni és következetesnek lenni. Ha a gyermek otthon homlokegyenest más értékrenddel találkozik, akkor kettős nevelésben részesül, és kétarcúvá válik. Akkor hatékony a nevelés, ha a család és az iskola egyazon értékek mentén működik együtt.
Megjegyzés: A nagykanizsai Piarista Iskolában 2008. február 9-én tantestületi rekollekciót tartottunk. Ennek keretében született meg az alábbiakban közreadott keresztúti elmélkedés, imádság. Az egyes stációk szerkezete, stílusa közti eltérés abból adódik, hogy az egyes stációkat a pedagógusok 2-3 fős csoportokban önállóan dolgozták föl.
I. állomás: PILÁTUS HALÁLRA ÍTÉLI JÉZUST
Pilátus a törvény rideg képviselőjeként hivatali kötelességének tekinti Jézus ügyének intézését. A befolyásolhatóság, a következetlenség, a népszerűség olcsó keresése jellemzi őt. Hivalkodik hatalmával, mellyel elítélhet vagy felmentést adhat. A lényeg, az igazság nem tárul fel előtte, pedig előtte áll az Igazság.
Ha a tanár csak munkaköri kötelességének tekinti azt, hogy a gyerek ügyében eljárjon, akkor ő csak az iskola rideg képviselője. Ilyen esetben nagyobb esélye van arra, hogy rosszul méri fel a helyzetet, emiatt téves ítéletet hoz és döntésében hibázik.
- Add, Urunk, hogy felismerjük az igazságot, ezáltal fel tudjuk és fel is akarjuk vállalni a helyes döntést és annak megvalósítását – függetlenül attól, hogy ezáltal népszerűek leszünk-e vagy sem!
- Kérjük, Urunk, hogy rossz döntés esetén felismerjük a hibánkat, és levonjuk a megfelelő következtetést!
II. állomás: JÉZUS VÁLLÁRA VESZI A KERESZTET
Jézus az üldözöttek, a kitaszítottak halálnemét kapja. A kereszt a botrányt, a megalázottságot, a teljes önkiüresítést is jelenti. Ez a kereszt a mi mulasztásainkra, hibáinkra, bűneinkre is rámutat. Jézus a kínhalál eszközét önként elfogadja, zúgolódás nélkül vállára veszi, és értünk vállalt áldozatként igent mond a szenvedésre, az Atya akaratára, a mi megváltásunkra.
Uram, Te önként vállaltad a szenvedést, mi pedig hányszor zúgolódunk a nehézségek láttán. Olyan nehéz elfogadni keresztjeinket, a legkisebb teher alatt is összeroskadunk. Nem látjuk meg bennük, hogy ezek javunkra válnak.
- Adj erőt ahhoz, hogy keresztjeinkkel részesei lehessünk a Te kereszthordozásodnak!
- A problémás diákjainkat ne taszítsuk tovább, segítsük hordozni keresztjüket, meglátva bennük is Krisztust!
- Uram, segíts bennünket, hogy keresztjeinkben meglássuk szereteted ajándékát!
III. állomás: JÉZUS ELŐSZÖR ESIK EL A KERESZTTEL
Azt hinnénk, hogy Jézus csak a sikereinkben van jelen. Nehéz elhinni, főleg megtapasztalni, hogy az „eleséseinkben”, kudarcainkban is velünk van, és tanít erre a különleges látásmódra. Ha Jézus jelenlétében képesek vagyunk ezekről a kudarcainkról gondolkozni, akkor megvilágosodik az a lényeg, ami csak ebből a szemszőgből, „onnan lentről” látható. Egy belső önvizsgálat útján Jézus képessé tesz felismerni a hibáinkat, sőt átértékelni a tetteinket, körülményeinket. Ennek eredményeként egy olyan belső fejlődés bontakozik ki, aminek segítségével lelkileg megerősödve tudunk felállni és tovább menni az úton.
IV. állomás: JÉZUS SZENT ANYJÁVAL TALÁLKOZIK
Látjuk Máriát, a szeretetében önfeláldozó és tehetetlen anyát, aki már a fogantatás pillanatában kimondta: „legyen meg a Te akaratod”.
Piarista tanárként ezt – a helyenként tehetetlenséget és önfeláldozást – érezzük át. Mindennapjainkban nehéz megtalálni azt a középutat, ami a segítségnyújtás és a „legyen meg a Te akaratod” között van. Átérezzük Mária gyötrelmes lelkiállapotát, amellyel segítene Jézuson, de ugyanakkor belátja, hogy gyermeke másra hivatott, engednie kell Jézust tovább lépni.
- Kérjük Máriát, hogy segítsen nekünk a helyes döntés meghozatalában mind a saját, mind a ránk bízott gyermekek és családok körében!
V. állomás: CIRENEI SIMON SEGÍT JÉZUSNAK A KERESZTET HORDOZNI
Ahogy Cirenei Simon, mi is lépésről-lépésre tapasztaljuk meg a kereszt titkát… Mennyi bajba jutott család és gyermek, akik segítségre, jó szóra, esetleg csak egy mosolyra vágynak.
Urunk, ha jót teszünk velük és segítünk nekik, a Te végtelen szereteted örömmel tölt el bennünket. Hiszen Te mondtad: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.
- Engedd, hogy minden segítségre váró gyermekben és szülőben Téged ismerjünk föl, és lehessünk az ő Cirenei Simonja, aki segíti őt keresztje hordozásában.
VI. állomás: VERONIKA KENDŐT NYÚJT JÉZUSNAK
Mindaz, ami Veronikáról eszünkbe jut:
Milyen jó az, hogy vannak körülöttünk olyan emberek – még a tantestületben is -, akik bármilyen körülmények között is a szívükre hallgatnak, és kiemelkedve a tömegből segítenek minket.
Veronikáról igazából semmit sem tudunk, csak egy fentmaradt Krisztus-ábrázolásból következtetünk vissza rá. Így jellemünknek is számtalan olyan vonása van, amit nem tudunk, hogy kitől kaptunk-tanultunk. De mind a mai napig tudunk rá támaszkodni és hálásak vagyunk érte.
- Köszönjük, hogy felfedezhetjük magunkban is Veronika kincseit.
- Add, hogy felismerjük embertársunkban a szenvedő Krisztust és észrevétlenül merjük megérinteni őt!
VII. állomás: JÉZUS MÁSODSZOR ESIK EL A KERESZTTEL
A mi bűneink miatt kellett ennyit szenvedned, Urunk. Bűneinkbe újra és újra visszaesünk. Te adsz erőt újra felállni, és életünk keresztjét tovább hordozni.
- Add, hogy tanítványaink nevelésében is – amely később hoz gyümölcsöt -, mindig a kitartó szeretet vezessen minket!
- Nyújtsd felénk segítő kezedet a sikertelenség és a kudarcok idején, amikor az önsajnálat súlya a mélybe húz!
- Szereteted végső győzelme emeljen fel minket, hogy ránk bízott hivatásunkhoz hűségesek maradjunk!
VIII. állomás: JÉZUS VIGASZTALJA A SIRÁNKOZÓ ASSZONYOKAT
Mi az azonosság a Jézus sirató asszonyok és közöttünk? Mi pedagógusok is érzékenyek vagyunk, részvéttel fordulunk mások – a szülők, gyerekek – problémái, szenvedései felé. De ez kevés.
Egyrészt: Jézus arra intett: kevés az együttérzés, a siránkozás. Több kell: minden lehetségest – tőlünk telhetőt megtenni a szenvedések enyhítése, a gondok megoldása érdekében.
Másrészt: Jézus tanítása alapján legyünk képesek arra, hogy a szenvedést ne csak önmagában nézzük, hanem próbáljuk megtalálni annak üdvösséget ajándékozó jellegét is. Esetünkben, ha nehéz pedagógiai helyzettel találkozunk, akkor azt ne csapásnak érezzük, hanem nemes, lélekerősítő feladatnak.
- Urunk, taníts meg bennünket halálunk pillanatáig kereszténynek maradni!
- Ments meg minket a földi kínok szolgaságának a lelkületétől!
- Add, hogy a legteljesebb nyomorúságunk közepette is szabad maradjon a szívünk szolgálatodra!
IX. állomás: JÉZUS HARMADSZOR ESIK EL A KERESZT SÚLYA ALATT
Az Úr már harmadszor fekszik a porban a kereszt terhét hordozva. Megint onnan lentről tekint ránk. Ez a háromszori elesés a végletekig elmenő, a legteljesebb, a minden áldozatra kész szeretetet adja át nekünk üzenetként. Sokszor mennyire hálátlanok vagyunk iránta!
Észrevesszük-e, ha valaki áldozatot vállal értünk? Észrevesszük-e, amikor mi vállalhatnánk több áldozatot másokért. Mennyire vagyunk krisztusiak áldozatvállalásunkban és -fogadásunkban?
- Adj nekünk, Urunk, időt az imádkozáshoz, hogy áldozatvállalásaink őszinték és jókedvüek legyenek.
- Köszönetet mondunk, Urunk, azokért az embertársainkért, akiknek példájából tanulhatunk.
X. állomás: JÉZUST MEGFOSZTJÁK RUHÁITÓL
A ruháktól való megfosztás az anyagi javaktól, a felesleges dolgoktól való megszabadulás szimbóluma. Meg kell válnunk azoktól a dolgoktól, amelyek akadályozzák, hogy a lényegre koncentráljunk. A böjt is pont erről szól: a szeretetünket kificamító földi dolgoktól (pl. túlzott kényelemtől) való megszabadulásról. A pedagógiai munkánkat úgy kell végeznünk, hogy közben teljesen átadjuk magunkat a gyerekeknek. Ez a munka egész embert kíván.
A ruhától való megfosztás a hamis álarc levetését is jelentheti, azaz a valódi én elfedését szolgáló eszközöktől való szabadulást. A gyerekeknek szerepjátszás helyett valós, hiteles önmagunkat kell adnunk.
XI. állomás: JÉZUST A KERESZTRE SZEGEZIK
Keresztre szegzettnek lenni egyenlő azzal, hogy elkötelezettek vagyunk. Azt is jelenti, hogy mit vállalunk. Azt is jelenti, hogy katolikus, azon belül piarista közösségünk meggyőződését elsajátítjuk és megvalljuk, amellett hűségben kitartunk, különösen a vallásos, jellemes és becsületes emberi értékrendben. Akkor is, ha hátránnyal jár. Akkor is, ha szembe kell menni az egész világgal. Akkor is, ha maradinak tartanak érte.
Jézus szeretete áldozatos volt. És milyen az enyém? Tudok-e én is odaadóan szeretni? A munkám során meghozom-e azt az áldozatot, amit az Úr kíván tőlem? Képes vagyok-e lemondani szenvedélyeimről, bűnös szokásaimról?
- Urunk, Jézus, a mi életünkben is sok olyan esemény van, amit nem akarunk elfogadni, amelyek ellen lázadozunk. Kérünk, világosítsd meg értelmünket és erősítsd meg szívünket!
XII. állomás: JÉZUS MEGHAL A KERESZTEN
Beteljesedett – sóhajt fel az Úr. Az új és örök szövetség legfőbb papja bemutatta véres, engesztelő és az egész világ üdvéért felajánlott áldozatát. A szentmisében ez az áldozat valóságosan és lényegileg megjelenik az oltáron Krisztus rendeléséből és a papság szoplgálata által. Örök időkre szóló áldozatot vitt véghez és rendelt az Úr. Mindannyiunkért.
Mi is meghalunk nap-nap után. Nem szó szerint, de képletesen, amikor látjuk a tanítványok, a szülők vagy a kollégák értetlenségét, üres tekintetét, lustaságát, nemtörődömségét… A mi halálaink 45 percenként ismétlődnek, de mindig mellé kerülnek a „feltámadások” is. Miért térek vissza a haláltól rögtön az élethez? Mert Jézus halálában benne van a kudarcok mellett az öröm, a remény.
- Megbocsátunk mindig mindenkinek minden sérelemért, a hibáért? Vagy talán nem?
- Meddig visszük a harcot a célok eléréséért? Lesz erőnk mindvégig? Hol is a vége?
- Hol rejlik a szeretetünk az állandó intelmekben, szidásban, büntetésben?
- Mit érez ebből a másik, a gyermek? Érzi-e a törődésünket és szüntelen segíteni akarásunk erejét?
- Érzi-e, hogy intő szavaink („Már megint késtél!” „Ismét hiányos a felszerelésed!” „Újra lusta voltál!” „Hányszor kell elmondanom!” „Még mindig nem érted?!” …) nem ellene, hanem érte szólnak?
Bárhogy is szidlak – esetleg büntetlek -, érted teszem, nem ellened. Mert szeretlek téged, és tudom, hogy jó vagy!
Miatyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved! Jöjjön el a Te országod! Legyen meg a Te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is! Minden napi kenyerünket add meg nekünk ma! Bocsásd meg a bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! Ámen.
XIII. állomás: JÉZUS TESTÉT LEVESZIK A KERESZTRŐL
- Krisztus nem halt meg a kereszten, csak megmutatta a Feltámadás felé vezető utat.
- Teste élőbb volt, mint valaha… Bizalommal öleli át az őt leemelők vállát.
- Naponta keresztre feszíttetünk, és naponta megpihenünk az irgalom karjaiban, hogy másnap legyen erőnk keresztre feszíttetni magunkat…
- Ki az Irgalom…? Isten Lelke a gyermekekben, a kollégákban? Ki hajol hozzánk szeretettel, hogy leemeljen? Maga a Szeretet.
Kudarc volt-e a küldetés…? Nem! Szabadság! „Négykézláb másztam s álló Istenem nem emelt fel…” (J.A.) Azért, hogy erejével magam emelkedhessek fel, a kézfogásnál erősebb kötelékkel, a HŰSÉG kötelékével.
Add, hogy a hűség tüzének lángja soha ne aludjék ki bennünk!
Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, imádkozz érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. Ámen.
XIV. állomás: JÉZUS HOLTTESTÉT SÍRBA TESZIK
Sokszor kell temetnünk: halottainkat, megszűnő emberi kapcsolatainkat, közöségeket, amelyeket el kell hagynunk. Ez rendkívül fájdalmas, mert gyásszal jár. De szükség van rá, hiszen csak így válunk képessé arra, hogy szertettel fogadjuk az újonnan megismert embereket. Tanári munkánkban is ezt éljük meg, amikor elbúcsúzunk diákoktól, akiket tanítottunk és szerettünk.
Hivatásunkban azonban a föltámadást is minden nap megtapasztaljuk. Meg is kell tapasztalnunk! Minden reggel „fel kell támadnunk” fáradtságunkból, újra kell kezdenünk. A munkánkban oly gyakori konfliktusok is folyamatosan efelé vezetnek minket: „fel kell támadnunk” a diákokkal való kapcsolatunkban. Új esélyt kell adnunk nekik és magunknak egyaránt. A szeretet által újjáépíteni a megromlott emberi viszonyokat, erőt merítve a Kriztusba vetett hitből.
XV. állomás: JÉZUS FELTÁMAD HALOTTAIBÓL
Harmadnapon, a hét első napján, hajnalban… Megint csak csöndben mutatkozik meg az isteni erő. Az Atya elfogadta a Fiú áldozatát. Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó! Jézus nem taglóz le a feltámadás erejével, nem von senkit felelősségre, nem vesz elégtételt feltámadását követően. Hanem gyógyítja apostolai szégyenét, kishitűségét, bátorítja őket, erőt ad nekik, küldetést bíz rájuk, tanúságtételre ösztönzi őket. Megígéri, hogy minden nap velük marad a világ végezetéig, amikor újra eljön dicsőségben, hogy mindenkit magával vigyen az atyai házba.
Csöndben mutatkozik meg az isteni erő: piarista tanárként személyes példamutatásunk, tetteink hatnak a legerőteljesebben. Krisztus feltámadása minket is bátorít, nekünk is erőt ad, ránk is küldetést bíz, önbizalmat ad. Ezáltal hatunk diákjainkra. Jézus feltámadása így lesz erő mindannyiunk számára. Jézus nekünk – piarista tanároknak – is küldetést ad.
- Jézusunk, add, hogy a tőled kapott örömteli lelkülettel bátorítsunk, erőt, önbizalmat ébresszünk a ránk bízott tanítványokban!
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen.
Isten jelen van iskoláinkban
Áldalak jó Atyám, mert nem hagyod, hogy folyton csak nézzek, itt-ott meg is láthatlak.
Például, amikor együtt munkálkodsz az irodai dolgozókkal, és ők nem csak számokat és betűket látnak maguk előtt, hanem embereket és kapcsolatokat.
De ott vagy a vizitációk izgalmában, alig várod, hogy bemutathasd mire jutottál.
Te vagy a legbüszkébb, amikor a takarítónővel végignéztek az együtt rendbe rakott tiszta termeken, bár lehet, hogy másnap ez senkinek sem tűnik majd fel.
Az angyalok néha megdöbbennek: ott visongsz a kislányokkal a nappali szellőben az udvaron, vagy köveket és botokat gyűjtesz a fiúkkal a fák alatt. Máskor a nagyobbak közt vihogsz, és belefeledkezel a lányok csevegésébe, vagy vadul űzöd a nagyfiúkkal a labdát és nagyon szeretsz velük birkózni a sarkokban.
Olyan nyugalommal tölt el reverendád suhogása, amikor futva igyekszel valamilyen órára.
Istenem tudom, hogy te lépsz be közénk Szent Miklós palástjában. Megdicséred a kávét a kiskonyhákban.
Én igaz Atyám, volt már, hogy fellázítottad ifjainkat az unalmas óráimon. Rosszul is éreztem magam. A tisztességes kritikára te tanítod őket.
Az agapékon néha annyira belendülsz, hogy teli szájjal is mondod, de kezed mindig a vállunkon hagyod.
Ott ülsz közöttünk a hosszú konferenciákon és nyugalmad ad nekünk is türelmet.
Mindig látni téged a repetára várakozó sor végén. A legkisebbek közötti tolongásban készségesen nyújtod koszos kezeidet, hogy megmoshassuk.
Leülsz az alagsorban a technikai dolgozok közé, hogy elfogyaszd velük szerény ebédjüket. Szereted hallgatni őket.
Kedveled a kamaszok poénjait, a hátba veregetéseket, na meg láttam már, ahogy odafurakodsz a csoportosan kockulók közé.
És áldalak, mert megengeded, hogy a téged szívük mélyéből kereső diákjaink megtaláljanak.
Te vagy a titoktartás a felnőttben és a csend a szegénygyerekben, aki hazaviheti az uzsonna maradékait.
És amikor egy kisgyerek felkacag, te sem bírod és dőlsz velünk a nevetéstől.
Igen Uram, dicsőítünk téged, mert kinyilvánítod magad a kicsinyeknek és iskoláinkban gyakran visszhangzik szavad: Íme: az én szeretett Fiam!
Nagykanizsa, Piarista Iskola, 2017. október
A következő írás Kalazanci Szent József rendalapítónk írásaiból vett gondolatokra támaszkodik vagy belőlük ihletet merítve született. A veracruzi piaristák (Mexikó, Kolumbusz Kristóf Egyetem) vetették papírra.
A tanár tanít, – a nevelő alakít.
A tanár tudományt nyújt, – a nevelő életet.
A tanár a jelennel foglalkozik, – a nevelő a jövőt is figyelembe veszi.
A tanár kijön a sodrából, – a nevelő megőrzi reményét.
A tanárnál mindent betéve kell tudni, – a nevelőnél az ismeretek integrálása fontos.
A tanár fenyít, – a nevelő segít megjavulni.
A tanár kényszerít, – a nevelő javaslatot tesz.
A tanár számára a tudomány átadása a minden, – a nevelő bölcsességet plántál.
A tanár előtt mindenki egyforma, – a nevelő egyénekből közösséget formál.
A tanár hajthatatlan, – a nevelő megfontolt.
A tanár magasabb rendűnek képzeli magát, – a nevelő iránymutatónak.
A tanár információval szolgál, – a nevelő értékekkel.
A tanár ismereteket közöl, – a nevelő viselkedésformákat ébreszt.
A tanár a betűhöz ragaszkodik, – a nevelő a betű mögött rejtőző szellemhez.
A tanár elítél, – a nevelő megért.
A tanár folyton kiabál, – a nevelő eléri, hogy figyeljenek rá.
A tanár parancsol, – a nevelő párbeszédet folytat.
A tanár célt lát a fegyelemben, – a nevelő a célhoz vezető eszközt.
A tanár kérdéseket tesz föl, – a nevelő eléri, hogy neki tegyenek föl kérdéseket.
A tanár elidegenít, – a nevelő felszabadít.
A tanár mindenbe beleköt, – a nevelő végighallgat.
A tanár nem hagyja el katedrája magasát, – a nevelőnek nincs is katedrája.
A tanár tanítja a hitet, – a nevelő tanítja és éli.
A tanár jó magaviseletet követel meg, – a nevelő maga ad rá példát.
A tanár elbátortalanít, – a nevelő biztat.
A tanár megtöltendő edényt lát a diákban, – a nevelő meggyújtandó lángot.
A tanár célja kiművelni az emberfőt, – a nevelőé fölnevelni az embert.
Az az iskola, amely tanárokkal működik: diákgyár,
amely nevelőkkel: az emberség melegágya.
Tehát tanár vagy-e vagy nevelő?
Fordította: Tőzsér Endre Sch.P.
Okosan szeretni, nevelni, tanítani – interjú Dr. Jelenits Istvánnal
Miért nehéz ma fiatalnak lenni? Miért nehéz ma egy fiatalnak elköteleződnie, megtalálnia a saját útját? Mit tegyünk szülőként, pedagógusként, hogy ebben az útkeresésben támogassuk gyermekeinket?
Ilyesféle kérdésekről beszélgetett a nyolcvanötödik évében lévő piarista szerzetestanárral Árvai Magdolna a budapesti piarista rendházban. Miközben válaszokat kapunk a kérdésekre, feltárul a hosszú életút, és azt is megsejtjük, honnan ez a mély, nem elévülő bölcsesség, mellyel Jelenits atya ma is tanít mindannyiunkat. Az interjú a Nők lapja 2017/5. számában jelent meg.
Fotó: Jágity Fanni
– Tanár úr, mit gondol, jó ma fiatalnak lenni?
– Fiatalnak lenni jó, de nem mindig könnyű. És ennek több oka van. Ma nem biztos, hogy szeretnék a helyükben lenni. Gazdag életem volt, sok mindent meg- és átéltem, tudom, méltányolom, hogy ami egykor veszteségnek tűnt, kiderült, az is nyereséget hoz. Ami úgy vélem, hogy nem jó ma, az a fiatalok érdeklődésének szétszóródása. Minden ott van előttük, elérhető,mégis tétován, tehetetlenül állnak. Azt szoktam mondani, az élet egy nagy fogadás. Az ember belép, terített, minden földi jótól roskadozó asztal várja, áll, néz, aztán pakolgatni kezdi a tányérját. Túlpakolja. Sétál tovább, mást, jobbat, szebbet, ínycsiklandóbbat lát. És bánkódik: ebből miért nem vettem? A fiataloknak számot kell vetniük azzal, hogy ezen a fogadáson nem lehet mindenből enni, mindent kipróbálni. Ahhoz kevés az élet. Valamit bátran, jó kedvvel ki kell választanunk, s a többiről bátran le kell mondanunk, akkor lesz igazán közünk az egészhez.
– Ez a pályaválasztásra és a párválasztásra is értendő?
– Természetesen. Mindenre. Persze ez nem azt jelenti, hogy csupán egy dologgal szabad foglalkozni, azt nem mondom. De a fiataloknak érdemes egy hivatást, szakmát megszerezniük. Abban érezzék otthon magukat, abban legyenek igazán jók. Ha egyvalamiben igazán otthon vagyok, többet ér, mintha számtalan dologba belekapnék, és negyvenéves koromra még mindig nem tudnám, hol, mikor kötelezem el magam.
– Feltételezem, a fiatalság nagyon más volt, amikor negyvenháromban a nagyváradi gimnázium diákja lett.
– Más idők jártak. A csonka Biharban nem volt megyeszékhely, így Berettyóújfaluból csináltak azt. Édesapám megyei tisztviselőként ott helyezkedett el; édesanyámmal itt kezdték ifjú életüket, ott születtem. Amikor Észak-Erdély rövid időre visszakerült Magyarországhoz, a megyeszékhely ismét Nagyvárad lett, és én ott, a premontreieknél kezdtem a gimnáziumot, amit aztán Budapesten fejeztem be. Kikerültem a gyerekkorom világából egy ellentétekkel teli nagyvárosba. A románok elköltöztek, mi sajnáltuk is őket. A gimnáziumban sok érdekes dolog vett körül. A Horthy-kormány például kötelezővé tette, hogy a vegyes nyelvű területeken románt kell tanulni, amiért a székely gyerekek háborogtak. Én inkább úgy éreztem, hogy ez kedves dolog. Nem úgy bánunk velük, mint ők velünk, hanem megtanulunk a nyelvükön. De mesélek mást. Édesapám szeretett kirándulni. A hathetes nyári szabadságából hármat a bihari hegyekben töltöttünk, túráztunk, fölfedeztem a világot. Egy románok lakta faluban vettünk ki szobát, és gyerekfejjel foglalkoztatott, hogy lehet szót érteni, összebarátkozni ezekkel az emberekkel.
– A háború évei alatt már Budapesten éltek.
– Amikor jött a második világháború, egy vasárnap reggel édesapámmal kimentem újságot venni. Nyitotta, olvasta, én meg a címlapon észrevettem, hogy két hónappal később kezdődik az iskola. Nagyot ugrottam örömömben. Édesapám szomorúan mosolygott, és azt mondta: tudod, fiam ebben több a sírnivaló, mint az öröm… Aztán őt elvitték katonának, amerikai fogságba került, minket Budapestre hoztak, itt kerestünk menedéket. Elevenen él bennem a német tankok bezúdulása, Váradon a légriadók, ahogy az iskolába járó sok gyerek megy a pincébe. Föl tudom idézni az első bombatámadás hangját, utána a hazavezető út képét, az összedőlt házakat, a szörnyű rombolást. Féltem, mert egyszerre arra gondoltam, talán mindenünk odalett. Akkoriban tudtuk meg, hogy a zsidó osztálytársunk, akiről azt hittük, beteg, azért nem jött iskolába, mert meghalt. Az orvos édesapja mérget adott az egész családnak, hogy megmentse őket a gettótól. Ilyen emlékeim vannak a középiskolás évekről.
– Aztán néhány évvel később már ott állt a katedrán.
– A háború után jött a nagy átalakulás, nekem pedig az érettségi után a bölcsészkar. Fiatalon tanár lettem, beléptem a piarista rendbe, és öt évre a rend kecskeméti gimnáziumába kerültem. A negyvennyolcban államosított egyházi iskolák közül nyolcat adtak vissza, ebből kettőt a piaristáknak. És mert a kecskeméti volt az egyetlen egyházi tanintézmény a Duna bal partján, ide jöttek Debrecenből, Bácskából, Szatmárból is sokan, akik papnak készültek. Újdonság volt számomra a sok élénk fiú, a vegyes, különböző származású társaság. Együtt tanult a gróf, a társadalmi átalakulás miatt nehéz sorba került csendőr, a falusi paraszt gyereke, és jól kijöttek egymással. Szűkös anyagiakkal akkor kezdtük kialakítani a diákotthont, húsz-harminc gyerek szalmazsákokon aludt a nagy hálóteremben.
– Nem volt nehéz rendet tartani?
– Mások voltak a kölykök akkoriban. Kíváncsi, szilaj, de összetartó, érdeklődő fiúk, akiket olykor kellett fegyelmezni, megemelt hanggal, és nagyritkán egy elcsattanó pofonnal.
– És ezt lehetett? Nem panaszkodtak a szülők?
– Mások voltak a körülmények, az eszközök is. No és ami fontos, a fiúk otthon is szokva voltak a rendhez, csupán átjöttek egy másik rendbe. Ma nem úgy nőnek fel a gyerekek, mint a hatvanas-hetvenes években. A családok válsága megmutatkozik a nevelésben. Sok gyerek féléves korától bölcsődés – a szerencsésebbje később – és a szülő, főleg ha egyedül van, csak reggel meg este látja. Akkor pedig nem nevel. A gyerekben nem alakul ki a családkép, nincs emlékvilága arról, mit jelent a család, a rend. A felszólítást, hogy nem szabad, ritkán hallják. Ráadásul ott a tévé, a net, az okostelefon, a világ bejön a fotelbe, ami sajátos szituációkat szül, hát természetes, hogy másként nevelődik. régen egyetlen szülőnek sem jutott eszébe háborogni a fegyelmezésért, nem vették rossz néven, tudták, ez nem gorombaság. Ma ilyet nem tehetne egy tanár, és én nem vagyok biztos abban, hogy ez nyereség a gyerekek számára. Ha az ellenőrzőjébe akartam valami figyelmeztetést beírni, a gyerek is azt mondta: inkább egy fülest, tanár úr, megérdemlem.
– Úgy hírlik, a tanár úr sokat olvasott, beszélt, túrázott a piaros fiúkkal.
– Ez volt a dolgom, de szívesen tettem. Megszerettetni az irodalmat, az olvasást, szemet nyitni a világra, mesélni, kirándulni, evezni velük a Tiszán. Mi nem egynapos, hanem többhetes, több száz kilométeres kerékpártúrákra mentünk Erdélybe, Lengyelországba,később, mikor már lehetett, Rómába. Ha összeadnám az utak hosszát, kiderülne, bőven körbekerékpároztam az Egyenlítőt.
– De már vége a túráknak, a tanításnak. Nem hiányzik?
– Van némi hiányérzetem, de nem úgy, hogy szívesen folytatnám. Nem mennék vissza, más a világ, az iskola, és én is nagyon megváltoztam.
– Mi a fő változás, miben látja a világ baját?
– Körülvesz bennünket mindenféle technika, milliónyi inger ér, kevesebb a közvetlen találkozás. Filmen a szobába jön a táj, a vihar, házhoz szállítják a szenzációt, a gyerek nem él át dolgokat, nem küzd meg a nehézségekkel, csak az agyával, a szemével éli meg az eseményeket. Pedig nagyobb élmény szembeszállni az esővel, a széllel, mint nézni mások küzdelmét. Az inaikban kellene érezniük a távolságot, a hegymászást, a széllel szemben vitorlázást, nem a tévén nézve, és tudomásul véve, az élet ilyen. Ettől szegényedik a világ.
– Tehet ez ellen az egyén vagy a társadalom?
– Tudomásul kell venni, nem lehet megállítani a fejlődést, a változásokat. De ha tudatában vagyunk ennek, törekednünk kell arra, hogy őrizzük a személyes megtapasztalás élményét. Tanítsuk meg a gyerekeket küzdeni! Ne vásároljuk meg az örömöket, mert azok akkor igaziak, ha megküzdünk értük.
– Úgy véli, nehéz ezt elfogadni?
– Sokféle elfogadás van. Régen kisebb közösségek vették körül az embert, a gyereket, ami jó hatással volt mindenkire, többet törődtek a környezetükkel, mint most, a fogyasztói társadalomban, a „megvesszük, majd kidobjuk” – szemlélet eluralkodásakor. Ma bőség van, és mégis nagy, más a hiány. Tudja, régen is haladt a világ, de nem ilyen ijesztő gyorsasággal, mint most, az elmúlt egy-két generáció alatt. Az új dolgok megtapasztalására nincs idő, ki van szolgáltatva az ember. Emiatt nem gondolkodva élnek, hanem kapkodva.
– Sok könyvet írt, tankönyvekkel is foglalkozott. Jut még erre idő?
– Könyvet most nem írok, bár van néhány befejezetlen tanulmányom. A tankönyveket pedig a fiatalok írják, akik nagyon jól értik a szakmájukat, kiváló irodalmárok, ismerik a legújabb módszereket. A gond az, hogy sose tanítottak. Nem tudják, hogy József Attila Mama című versében mit kell magyarázni a mai gyereknek. Ki tudja ma, mit jelent a mosónő, a padlás, a teregetés! Szárítógép van a gyerekek fejében, tapasztalatai mások, más szituációkat élnek át, és ezt a tankönyvben nem veszik figyelembe. Szavakat magyaráznak, nem az életet, mert maguk sem tudják, mi az, amiben a gyerek járatlan.
– Figyelembe veszik a véleményét?
– Igen. Írtam róla, volt visszhang, és voltak bevont könyvek is. A tankönyv nem egy szék, amit a jó asztalos néhány óra alatt legyárt. Érési ideje van, nem készülhet rohamtempóban.
– Sokan azt tartják, a tanárokkal van a baj, az megy pedagógusnak, akit máshova nem vesznek fel.
– Ezt én nem tudom megítélni, de tény, hogy régen a tanárra felnéztek, a műveltsége, tudása, embersége miatt. Ma a pályát választó fiatalok nem arra figyelnek, mihez van tehetségük, mi az a munka, ami egy életen át jókedvűvé tenné őket. Arra indulnak, ahol kevesebb munkáért több pénzt adnak. Az oktatás minőségét próbálják javítani, de ez nem megy egyik napról a másikra.
– Javítani azt kell, ami valamikor elromlott.
– Az oktatás régen elromlott. A nagy átszervezéskor a nem kommunista tanárokat elzavarták, és helyettük fiatal szakérettségizetteket állítottak be. Ismertem henteslegényt, aki két év gyorstalpaló után magyar irodalmat és történelmet tanított. A fizikához, biológiához, matematikához annyit sem értett, mint a gyerekek, akiket tanított. Kérdem én, milyen műveltség, milyen tudás volt az? A szakma becsülete roppant meg, amit a szülők bizalmának megroppanása követett.
– De azóta eltelt fél évszázad.
– Mégis nehéz változtatni. Az állam évtizedeken át azt éreztette a tanárokkal, örüljenek, hogy nem vasöntödében kell dolgozniuk. Az a fajta becsülete a pályának, ami régen a társadalomban megillette, nyomokban sem fedezhető fel. Kosztolányi azt írta, tanár az én apám, az emberek apja, és kalapot emelnek előtte. Most nem így van! A szülő lehordja a pedagógust, elmondja, hogyan tanítson, hogyan neveljen. A tanár ma árucikk, ki van szolgáltatva, és valljuk be, olykor a pozíciója is veszélyben van, a szülő pedig a saját idegességében a tanár ellen fordul, ahelyett, hogy segítőtársat keresne benne.
– A tanár úr szerint helyrehozható ez?
– Nagyon lassan. Rombolni könnyebb, mint építeni, és kérdés, mi lesz abból, amit felépítünk. Nincs bizalom, és az elvárásokkal is baj van. Régen hitték, a tanár emberré neveli a gyereket, tudták, hogy a szülőt és a tanárt nem lehet egymás ellen fordítani. Ma gyakran a maga szeszélye szerint irányít a gyerek, és kritizál, ahelyett, hogy megkapaszkodnék azokban, akik a javát akarják.
– Mindeközben nehezen viseljük a kritikát.
– A volt diákjaimat én biztatom, kritizáljanak. Az okos, értelmes, építő kritika fontos. Azt is szoktam mondani, a tanárt, a rendszert, a politikust merik kritizálni, de a papokat nem. Elmennek a templomba, hallgatnak, és jó, ha egy-két mondtad megmarad bennük, de nem jeleznek vissza. Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy odamegyünk a paphoz, elmondjuk, mi az, ami megfogott, segített az életükben. A papot a híveknek nem egymás közt kell bírálni, hanem oda lehet állni elé, és megbeszélni velük a gondjaikat.
– Ehhez erős elszántság kell, de ma ez talán a hit területén sincs meg mindenütt.
– Azt gondolom, hogy ez a hirtelen… felpezsdülés, hogy egy élet alatt annyi minden történik azzal a világgal, aminek a részei vagyunk, ez viseli meg az embereket. Ez köti a figyelmüket túlságosan a látható dolgokhoz. Nem egy mélyebb összefüggésrendszerre hagyatkoznak, vagy abban bíznak, hanem igyekeznek naprakészek lenni. Kapkodva élünk, ahelyett, hogy mélyebb bölcsességekben, gondolkodva keresnénk megoldásokat a kérdéseinkre, az életünkre. Keveset gondolkodunk, azt is rövid távon, életstratégia nélkül, és folyton igazodni akarunk, felszínes, pillanatnyi viták foglalkoztatnak.
– Kapkodva élünk, mégis úgy tűnik, tovább.
– Valóban, régen kiváltság volt az öregség, ma meg tömegtapasztalat. A baj ott lehet, hogy akadnak, akik az öregséget nem tudják a maga természete szerint elfogadni. Úgy akarnak megöregedni, mintha fiatalok maradnának. Az öregek kapkodnak, nem emlékeznek, hanem őrizni szeretnék a fiatalság látszatát, ennek megteremtésén fáradoznak. Miközben az lenne a feladatuk, hogy tanulságos dolgokról, tapasztalatokról, eseményekről, séta közben meséljenek az unokáknak, de ők inkább a modern világba akarnak bekapcsolódni, legyőzni az időt. Egy római túra során táboroztunk, fürdőztünk az Isonzónál, a Piavénál. Volt velünk egy székely fiú, aki meghatottan állt a Piave partján, és felidézte a nagyapja történeteit, aki arról mesélt neki, hogy az első világháború idején a folyóba lőtt katonák vérétől piros lett a folyó. Ma mesél a nagypapa? Lesz emléke az unokának? Vagy ülnek a tévé előtt, és néznek maguk elé…
– Lehet a beszélgetést tanítani?
– A felnőtt dolga, hogy leleményesen, lehetőséget teremtsen mély, őszinte beszélgetésekre. Ez lehet szűkkörben, egy vacsora az egyik gyerekkel, hogy legyen idő rácsodálkozni, észrevenni, megnőtt, van külön véleménye, de lehet tágabb körben is. Mindegy, csak beszélgessenek. Ezért fontos az irodalom, mert rengeteget tanulhatnak belőle erről. Nem lehet csak ideológiákat közvetíteni. Már a nagy vállalatoknál is törekszenek arra, hogy a vezető folytasson magánbeszélgetéseket a beosztottjaival, mert felismerték ennek a fontosságát. Olvastam, a francia családokban – egy felmérés szerint – a férj-feleség naponta hét és fél percet beszélget egymással. Ha van egy órás veszekedés, utána jön a némaság? Mert így jön ki az átlag… Itthon nem készült efféle statisztika, de többnyire nincs kommunikáció. Az anya jó esetben megkérdezi, fiam, mi történt az iskolában, mire a gyerek azt mondja, hogy semmi, és a szülő megnyugszik.
– Úgy érzi, a szülők sem bánnak jól a gyerekekkel?
– Akaratuk ellenére rosszul bánnak velük, azt hiszik, a fizikai feltételek gazdagításával, a jó, kényelmes élet biztosításával mindent megadnak, ami valaha nekik hiányzott, és ez jó. Viszont, amit ők megkaptak, azt nem adják meg a gyerekeiknek. Esetleg feladatot, munkát, figyelmet. Ezért aztán a gyerek csak azt becsüli, ami az életébe újdonságot hoz, okostelefon, számítógép, és a szüleit figyelemre sem méltatja.
– Vitázni, veszekedni azért néha szoktak.
– Ma igen. Régen nem annyira. Régen a gyerek látta, két érdekes ember neveli, magyaráz neki, fontos volt az apa, az anya. Ma az érdekes pofa, a fontos ember a tévében van, akit majmolni lehet, aki minta. És a szülő, hogy magára vonja a figyelmet, szerepet ölt magára, nem őszintén fordul a gyerekéhez. Nincs időnk egymásra. Vakkantásokkal érintkezünk, csak az élethez szükséges infót cseréljük, a lelkünk mélyét nem tárjuk ki. A modern élet kiszolgáltatottsága a természetes gesztusok terét veszi el.
– Mit gondol arról, hogy a bűnhöz való viszony is más a gyerekekben és a különböző társadalmi rétegekben?
– Semmi különöset. A Bánk bánban ott áll: „Aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerít.”
– Üzenne valamit a pályát választóknak?
– Válasszanak olyan hivatást, amit egy életen át képesek lesznek szeretni, ami boldoggá teszi őket. Régen az lett diplomás, akinek pénze volt, ma ez elszánás kérdése, de értelmetlen mindig mindenkinek felfelé törekednie, kiváltképp, ha a képességei nincsenek meg hozzá. Valamikor egy jó gazda tudását megbecsülték, tisztelték érte. Ma más az értékrend. A tehetséges gyerek tanuljon, kellenek a kiművelt fők, az értelmiség meghatározója egy társadalomnak. De nem volna szabad elfelejtenünk, hogy a kétkezi munkásnak is gondolkodó, értelmes embernek kell lennie.
– Jelenits atyának milyen tervei vannak két évvel a pappá szentelésének hatvanadik évfordulója előtt?
– A naptárom későbbi részei üresek, messzebbre nem nagyon tervezek, de aztán mégis mindig megtelnek a lapok. Nemigen írok már, lett fontosabb. Sokat beszélgetek a régi tanítványaimmal, hajnalban ébredek, félhétkor misézem, hétfőnként Biblia-órát tartok, a többi időt pedig kitölti az élet. Nemigen engedem, hogy a világ sokszínűsége magával ragadjon, a mélyebb emberi kapcsolatokat keressem. Őrzöm, és igyekszem megbecsülni a csendet.
Jelenits István piarista szerzetes, tanár, irodalmár, író alábbi gondolata 2015-ben jelent meg az iskolánk Facebook-oldalán. A gondolat az aktualitását mára sem veszítette el.
„Azt hiszem, hogy sok újdonságot hozott ez a kor, és a régihez hozzászokott ember egyre inkább azt veszi észre, hogy a talpa alól kicsúsznak a dolgok. Ez aztán félelmet támaszt bennünk. Sokan úgy hiszik, hogy ennél csak rosszabb jön. Nem tudjuk még, hogy mi jön, de az egy kicsit rajtunk is múlik. Mi, hívő emberek abban is bízhatunk, hogy az Isten nemcsak mögöttünk van, hanem előttünk is, tehát nem az Ő tudta nélkül történik, ami történik. Talán nem rosszabb jön, hanem csak valami szokatlanabb. Olyan, amit kevésbé tudunk kiszámítani. Talán régen az embereknek jobban megvolt az az érzésük, hogy amit ők átéltek egy élet alatt, nagyjából azt fogja a gyermekük is átélni. Bizonytalanabb a jövő, mert felgyorsult a történelem. Sok olyan dolog múlik el, szűnik meg körülöttünk, amit az élet nélkülözhetetlen részének gondoltunk.”
2021 október 17-én vasárnap tartottuk a végzős diákjaink szalagtűző szentmiséjét. A jeles eseményen a 12.a és a 12.b osztályok tagjainak Nagyné Koósz Zsuzsanna tanárnő és Dósai Attila piarista atya osztályfőnökök tűzték fel a szalagokat.
– Mindannyian misszióban vagyunk. – Dósai Attila piarista atya ezekkel a szavakkal kezdte a prédikációját a végzős diákok ünnepélyes szalagtűző szentmiséjén. Majd így folytatta:
– Kedves Diákok, kedves Testvérek! A szalagtűzés egy apró kis jel, hogy a végéhez közeledik az idő, amit a nagykanizsai Piarista Iskola falai között töltöttetek. A szalagon lévő évszám, a piarista jelvény és fölötte a kereszt nem egyszerűen csak arra emlékeztet, hogy hamarosan befejezitek a középiskolai tanulmányaitokat. Ennél sokkal többre. Arra, hogy Jézus küldetéséből mindannyian részesültök. Missziós vasárnapot ünnepel ma az egyház, azt hogy küldetése van minden keresztény embernek. Nektek különösen, akik ide jártatok a Piarista Iskolába. Talán sokan nem vagytok tudatában a küldetéseteknek. Nem baj. Ahogy Jézus is nagy bizalommal tekintett tanítványaira és bízott abban, hogy előbb-utóbb mindenképp eszükbe jut majd a tanítványoknak a megfelelő tanítás, és mindenki megtalálja azt a küldetést, ami rá vár, úgy én is bízom ebben. Jézus tanításának az a lényege, hogy lehetőséget kínál. Alternatívát kínál azon túl, amit a világ nyújt nekünk. Jézus nem naív, aki nem tudja, hogy a világ milyen. Jézus mindenkinél jobban tudta, hogy milyen a bűnnek a világa, ő saját bőrén is megtapasztalta ezt. De Jézus azt mondja, nem muszáj, hogy így legyen, hogy az önzés érvényesüljön, a hatalom és az erőszakosság. Jézus azt üzeni, hogy köztetek ez lehet másképp. Erőt kaphattok ehhez. Ez Jézus küldetésének az értelme. Lehetőség van arra, hogy Isten-központúan éljünk, hogy ne a magunk érdekeit nézzük, hogy tudjunk nagylelkűen viszonyulni a másik emberhez. Azt remélem, hogy ez a szalag és a piarista jelvény a kereszttel eszetekbe juttatja ezt a megfelelő pillanatban. Lehet, hogy nem most, lehet, hogy félév múlva vagy akár évtizedekkel később, találkozni fogtok azzal a kérdéssel, hogyan viszonyultok a világhoz. Hogy ami veletek történik, arra hogyan reagáltok, és mi a ti küldetésetek. Hogy valami mást, valami alternatívát tudjatok az életetekkel felmutatni az önzésnek és hatalomnak az értékrendje mellet. A mai missziós vasárnap is ezt üzeni, hogy minden keresztyén embernek ez a küldetése. Érezhetjük úgy, hogy ez egy nagyon nagy feladat és parancs, és nem szeretjük, ha parancsolgatnak nekünk. De nem erről van szó. Jézus nem parancsol nekünk, hanem küldetést ad. Azt mondja, hogy a világon nem véletlenül vagyunk, nem sodródunk, a létünk nem esetleges, hanem helyünk, feladatunk, küldetésünk van a világban. Ha ezt a küldetésünket mi nem találjuk meg, az hiányozni fog a világból. Ennél nagyobb biztatás és útravaló az élethez – hogy feladatom van, helyem van, hogy küldetésen van – nem kell. Ez erőt adhat. Akkor is, ha ez nem fog simán menni. Nem fog áldozatok nélkül menni. Nem fog szenvedés nélkül menni. Az életünkben szenvedésekkel, nehézségekkel mindenképpen találkozunk, rajtunk áll, hogy ez értelmes nehézség lesz, vagy pedig csak magunkban kesergünk és bosszankodunk. Vegyük észre azt, hogy mindennek van értelme és minden segíthet minket abban, hogy megtaláljuk a küldetésünket. Azt kívánom, hogy ez a mai nap egy pici lépéssel segítsen titeket abban, hogy megtaláljátok a feladatotokat az életben. – Zárta prédikációját Dósai Attila atya.
a képeket Bodó Tamás készítette:
Hivatalos adatok
Piarista Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium és Boldog Donáti Celesztina Óvoda
cím:
8800 Nagykanizsa, Sugár út 11-13.
OM azonosító kód: 037513
bankszámlaszám:
11749015-20004628
Telefonszámok
E-mail-címek
titkárság: titkarsag@nagykanizsa.piarista.hu
iskolatitkár:
Tóthné Tóthpeti Zsuzsanna
gazdasági iroda:
gazdasagi@nagykanizsa.piarista.hu
menzaügyben: Németh Istvánné
kollégium: kollegium@nagykanizsa.piarista.hu
e-naplóval kapcsolatos kérdések: enaplo@nagykanizsa.piarista.hu
adminisztrátor: Kiss Flóra
Adományozás
Nagykanizsai Piarista Iskoláért Közhasznú Alapítvány
bankszámlaszám:
11749015-20031495