Egyháziak

Dugonics András (1740–1818) piarista szerzetes, az első magyar regény (Etelka) írója, magyar matematikai szakkifejezések megalkotója a nyelvújítás korában

Erdősi Imre (1814–1890) piarista szerzetes, tábori lelkész a szabadságharcban, „a branyiszkói hős”

Lőw Immánuel (1854–1944) szegedi főrabbi, orientalista, művelődéstörténész

Prohászka Ottokár (1858–1927) székesfehérvári püspök, lelki író

Sík Sándor (1889–1963) piarista szerzetes, tartományfőnök, költő, irodalomtörténész, a cserkészet egyik magyarországi megalapítója, Kossuth-díjas

Boldog Bogdánffy Szilárd (1911–1953) püspök, vértanú

Lénárd Ödön (1911–2003) piarista szerzetes, a kommunista diktatúra alatt összesen 18 évet töltött börtönben

Bulányi György (1919–2010) piarista szerzetes, a Bokor katolikus bázisközösség alapítója

Paskai László (1927–2015) ferences szerzetes, esztergom-budapesti érsek, bíboros

Jálics Ferenc (1927–2021) jezsuita szerzetes, lelkivezető, Ferenc pápa teológiai tanára

Jelenits István (1932–) piarista szerzetes, teológus, költő, irodalomtudós

Lukács László (1936–) piarista szerzetes, teológus, szerkesztő

Balás Béla (1941–) a kaposvári egyházmegye első püspöke

Bábel Balázs (1950–) kalocsa-kecskeméti érsek

Erdő Péter (1952–) egyházjogász, esztergom-budapesti érsek, bíboros

 

Tudósok

Révai Miklós (1750–1807) piarista szerzetes, nyelvész, költő

Eötvös Loránd (1848–1919) fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke

Mező Ferenc (1885–1961) sporttörténész, szellemi olimpiai bajnok, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja

Hevesy György (1885–1966) Nobel-díjas kémikus

Öveges József (1895–1979) piarista szerzetes, fizikus, népszerűsítő könyvek szerzője, Kossuth-díjas

Bálint Sándor (1904–1980) néprajzkutató

Bibó István (1911–1979) politológus, államminiszter a forradalmi kormányban 1956-ban

Oláh György (1927–2017) Nobel-díjas kémikus

Sauska Krisztián (1948–) vállalkozó, borász

Pálinkás József (1952–) fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke

 

Művészek

Batsányi János (1763–1845) költő

Katona József (1791–1830) drámaíró

Vörösmarty Mihály (1800–1855) költő

Petőfi Sándor (1823–1849) költő

Madách Imre (1823–1864) drámaíró

Vajda János (1827–1897) költő

Lotz Károly (1833–1904) festő

Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) festő

Herczeg Ferenc (1863–1954) író

Tömörkény István (1866–1917) író

Lehár Ferenc (1870–1948) operettszerző

Ady Endre (1877–1919) költő

Krúdy Gyula (1878–1933) író

Juhász Gyula (1883–1937) piarista novícius, költő

Szerb Antal (1901–1945) író

Örkény István (1912–1979) író

Ottlik Géza (1912–1990) író

Pilinszky János (1921–1981) költő

Zsigmond Vilmos (1930–2016) Oscar-díjas operatőr

Bujtor István (1942–2009) színész

Esterházy Péter (1950–2016) író 

Kovács S. József (1994–) színész

 

Politikusok

Széchenyi István (1791–1860) „a legnagyobb magyar”

Török Ignác (17951849) honvédtábornok, aradi vértanú

Mészáros Lázár (1796–1858) hadügyminiszter

Táncsics Mihály (1799–1884) író, politikus

Kossuth Lajos (1802–1894) kormányzó

Deák Ferenc (1803–1876) a kiegyezés előkészítője, „a haza bölcse”

Perczel Mór (1811–1892) honvédtábornok

Klapka György (1820–1892) honvédtábornok, helyettes hadügyminiszter

Nagysándor József (1823–1849) honvédtábornok, aradi vértanú

Andrássy Gyula (1823–1890) miniszterelnök, külügyminiszter

Landler Jenő (1875–1928) népbiztos

Jászi Oszkár (1875–1957) társadalomtudós, miniszter

Teleki Pál (1879–1941) miniszterelnök, egyetemi tanár

Imrédy Béla (1891–1946) miniszterelnök

Mádl Ferenc (1931–2011) köztársasági elnök

Antall József (1932–1993) miniszterelnök

 

Sportolók

Magay Dániel (1932–) olimpiai bajnok vívó

Kopasz Bálint (1997–) olimpiai és világbajnok kajakozó

 

FERENC PÁPA ÜZENETE
A KALAZANCIUSI JUBILEUMI ÉVRE

 

Főtisztelendő
Pedro Aguado Cuesta atyának,
a piarista rend általános elöljárójának

 

Nagy örömmel fordulok Önhöz és az összes piarista testvérhez a Kegyes Iskolák [a Piarista Rend] szerzetesi kongregációként való létrejöttének négyszázadik és Kalazanci Szent József szentté avatásának kétszázötvenedik évfordulója alkalmából. Eme örömteli alkalomból nemcsak azért akartam jelen lenni [köztetek], hogy megünnepeljem a rendkívüli történelmet, amelyet az alapító korától egészen máig írtatok, hanem hogy bátorítsalak: lelkesedéssel, odaadással és reménnyel írjátok azt tovább „Isten dicsőségére és a felebarát javára”. Jóllehet a mai körülmények eltérnek azoktól, amelyek között a rend született, az biztos, hogy a szükségletek, amelyekre az válaszol, lényegében ugyanazok: a gyermekeknek és a fiataloknak szükségük van olyanokra, akik ellátják őket a pietas [istenhit] és a litterae [tudás] kenyerével, a szegények továbbra is hívnak és összefogásra hívnak titeket, a társadalom igényli az evangélium értékei szerinti átalakulást, Jézus örömhírét pedig el kell vinni minden népnek és nemzetnek.

Négyszáz évvel ezelőtt V. Pál pápa felismerte, hogy Kalazanci József a Szentlélek indítására szentelte magát azon gyermekek oktatására, akik abban az időben Róma utcáin csellengtek, s ezért az Ad ea per quae bullával hivatalosan létrehozta a Kegyes Iskolák Isten Anyjának Páli Kongregációját mint az első olyan kongregációt az egyházban, amely kizárólagosan a gyermekek és a fiatalok, különösen is a szegények nevelésével és oktatásával foglalkozik. A múlt században XII. Pius pápa elismerte alapítótok jelentőségét, és – halálának háromszázadik, boldoggá avatásának pedig kétszázadik évfordulója alkalmából – az összes keresztény népiskola égi pártfogójának nyilvánította (vö. Providentissimus Deus bréve, AAS 1948, 11, 454–455).

Tovább olvasom

 

1. A megtelepedés (1642-1721)

Kalazancius Rómában való megtelepedése után sohasem hagyta el Itália földjét, fiait azonban még életében elküldte az Alpokon túli Európába. Az itt alapított iskolákat, kollégiumokat és rendházakat a Provincia Germaniae (a németországi rendtartomány) kapcsolta jogi egységbe 1634-től. Belőlük létesült a cseh-morva (1634), a lengyel (1662), a magyar (1721) és az osztrák (1751) rendtartomány.

A magyar piarista rendtartomány a Poprád völgyében fekvő Podolint tekintette bölcsőjének, bár 1642-ben, amikor ott az első piarista megjelent, a városka a Zsigmond idejében elzálogosított szepesi városokkal együtt Lengyelországhoz tartozott. Az alapító Lubomirski Szaniszló (ő alapította a szepesbélai plébániát is 1674-ben) lengyel herceg volt, és a piaristák között sem volt akkor magyar. A föld azonban magyar volt, és már az első podolini diákok között is akadt magyar. Ez az iskola volt mintegy a jeladás és az indítás a további magyar alapításokhoz. A podolini kollégium kezdetben a német rendtartományhoz tartozott. A lengyel provincia megalakulásakor ehhez került (1662), és csak 1782-ben lett Szepesbélával együtt jogilag a magyar rendtartomány háza. 1692-ig a közben alapított magyar házak is a lengyel rendtartományhoz tartoztak. 1692-1695 között külön generálisi megbízott (delegátus) kormányozta a magyar házakat Mösch Lukács személyében, 1695-től pedig a német provincia viceprovinciájaként magyar viceprovinciális (helyettes tartományfőnök) állt az élükön az önálló ínagyar rendtartomány megalakulásáig, 1721-ig.

Podolin után a magyar főurak is keresték a módját az új szerzet megtelepítésének, amelyre a felvidéki katolikus megújhodásban is fontos feladat várt. A háborús nyugtalanságok és veszedelmek miatt azonban a betelepítés nem volt zavartalan, és az első évtizedek magyarföldi Piaristáinak nagyon sok megpróbáltatáson és szenvedésen kellett átmenniük.

Az első hely, amely már magyar területen fogadta a piaristákat, Privigye volt, gróf Pálffy Pál nádor özvegyének alapítása 1666-ban. A következő évben gróf Wesselényi Ferenc nádor és felesége hívására Murány várában kezdték meg a piaristák tanító munkájukat. A nádor váratlan halála miatt azonban ez az alapítás abbamaradt, illetve 1673-ban Breznóbányára került át, de itt is csak nagy nehézségek között vehették fel a munkát, nem utolsósorban a túlnyomó részben lutheránus lakosság ellenséges magatartása miatt. Pozsonyszentgyörgyön Szelepcsérnyi György esztergomi érsek – aki még személyesen ismerte Kalazanciust Rómából – adományából létesült a piarista kollégium 1685-ben.

Tovább olvasom

Ferenc pápa a piaristákhoz: Újra meg kell kötni a nevelési szövetséget!

November 10-én a Szentatya a piarista rend tartományfőnökeit fogadta. Különleges volt ez a találkozó, mert a piarista elöljárók magukkal vitték a velük dolgozó alkalmazottakat is, jelen volt az egyik piarista női rendnek és a piarista testvériségnek a vezetősége is. Magyarországot Urbán József generálisi asszisztens, Labancz Zsolt tartományfőnök és Szilvásy László, a projektmenedzsment és fenntarthatóság generálisi titkárság vezetője képviselte.

Jó napot kívánok! Generális atya, nagyon köszönöm szavaidat!

Azt gondolhattátok, hogy miután elküldtem nektek ezt az írást [Üzenet a piarista jubileumi év alkalmából, 2016. november 27.], nem tartok majd beszédet… Megkérdeztem a generális atyát, milyen nyelven beszéljek, spanyolul vagy olaszul, ő pedig azt válaszolta: „Szinte mindenki tud spanyolul.”

Köszönöm, hogy így jöttetek, köszönöm, hogy magatokkal hoztátok a családot – jól ismerem a nővéreket, akik az El Salvador iskolát működtetik… –, a családot. Milyen szép ez! A szerzetesrendnek van családja, mely köréje gyűlik, munkatársak, világiak, mindenki… A család a termékenység és az emberség jele. Köszönöm, hogy így jöttetek!

Három dologról, három szóról írtam nektek az említett üzenetben. Ezekről szeretnék egy kicsit beszélni, és szeretnélek köszönteni titeket: nevelni, hirdetni és átalakítani.

Ma csak az elsőhöz fűznék néhány gondolatot: nevelni. A nevelés manapság nagyon komoly dolog. Rendkívüli kihívás, mert – általánosságban mondhatjuk – a nevelési szövetség felbomlott. A szövetség felbomlott – főleg azt ismerem, ami hazámban történik, de azt látom, hogy mindenhol többé-kevésbé ugyanaz megy végbe –: az iskola, a család és a fiatalok közötti szövetség felbomlott. A feladat az, hogy a nevelési szövetséget újra megkössük, nem tudom pontosan, miképpen, de újra meg kell kötnünk, ez ugyanis kulcsfontosságú. Úgy kell tehát nevelni, hogy újra létrehozzuk a nevelési szövetséget, mely szükségszerűen magában foglalja a családot. A mai korban a nevelési szövetségben a családnak – bármilyen legyen is az – jelen kell lennie. Ténylegesen vannak széthullott családok, nem működő családok…, de a gyerekekben helyre lehet hozni számtalan dolgot, számtalan dolgot! Helyre kell tehát állítani a nevelési szövetséget. Aztán ott vannak a tanárok – sok országban ők keresnek a legkevesebbet, sok országban –, mindent meg kell tenni, hogy anyagilag megbecsüljük a tanárokat, akik életüket szentelik ennek a munkának. Vannak tanárok, akiknek két műszakban kell dolgozniuk, hogy elegendő fizetést kapjanak. Ezek a tanárok, amikor hazaérnek, hogyan találnak időt arra, hogy órára készüljenek, összeszedjék gondolataikat., stb.? Szó van tehát a család és a tanár közötti párbeszédről, illetve a család, az iskola és a gyerek közötti hármas párbeszédről. A gyerekeknek pedig tevékeny szerepet kell szánni a nevelésben. Ez a nagyon nehéz feladat vár tehát rátok: helyreállítani a nevelési szövetséget.

A második: teljes körű nevelés. Fel kell hagynunk azzal, amit a felvilágosodás hagyott ránk örökségül, mely szerint a nevelés azt jelenti, hogy teletömjük ismeretekkel a gyerekek fejét – nem így van? –, és minél több tudás fért be ide [mutatja a fejét], annál jobb a nevelés. A nevelésnek az egész személy érettségére kell irányulnia, mégpedig a jól ismert három nyelvezet által: az eszmék nyelve, a szív nyelve és a kéz nyelve által. E három nyelvezet között pedig összhangnak kell lennie, ez annak elérését jelenti, hogy diákjaink azt érezzék, amit gondolnak, és azt tegyék, amit gondolnak és éreznek. Nagyon fontos tehát a személynek ez az egysége, a nevelésnek az egész személyt kell alakítania. Véleményem szerint, ha nem így nevelünk, az nem sokat ér. Vannak neveléstudományi szakemberek, akik másképpen fogalmaznak, de lényegében ugyanezt mondják: nevelni az ismeretek, a magatartásformák és az értékek elsajátítására, ez ugyanazt, ezt a fajta nevelést jelenti. Hozzátenném még – ami manapság elengedhetetlen –, hogy az ifjúságot mozgásban kell nevelni. Mozdulatlan ifjúság ma nem létezik, és ha nem hozzuk mozgásba őket mi, akkor mozgásba hozza őket millió más dolog, főleg a digitális világ, amely azzal fenyeget, hogy ebben a felgyorsult, „cseppfolyós és légnemű” társadalomban – ez lesz a harmadik szempont, amelyet majd érintek – gyökértelenné teszi a gyerekeket.

A mai gyerekek gyökerek nélkül nőnek fel; nincsenek gyökereik, mert nincs idejük arra, hogy gyökeret eresszenek, jobban mondva, vannak gyökereik, csak ezeket nem teszik magukévá, nincs idejük arra, hogy magukévá tegyék, nem engedik, hogy gyökereik mélyre ereszkedjenek, megerősödjenek, mert állandóan ebben a „cseppfolyós” kultúrában élnek. Nem igaz? Fel kell kínálnunk nekik a gyökereket életük alapjaként. Ma mindenütt gyökértelen fiatalokat látunk. Mit kell tennünk? Rá kell oltanunk őket a gyökerekre. Mindig látom, hogy ez rendkívül fontos. Gyakran eszembe jut, és gyakran ad ihletet – és ezt teljesen egyszerűen mondom –, amikor imádkozom, Joel próféta kijelentése: „Az öregek álmodnak majd, az ifjak pedig jövendölni fognak” [Joel 3,1]. A fiataloknak ma beszélgetniük kell az idősekkel: ez az egyetlen módja annak, hogy újra megtalálják gyökereiket. Beszélni a szüleikkel, igen, az is fontos, de ma mindenekelőtt arra van szükség, hogy rátaláljanak az idősekre, a szüleik ugyanis más ennek a cseppfolyós társadalomnak a részei. Rá kell találniuk az idősekre! Kérlek titeket, próbáljátok elősegíteni a párbeszédet a nagyszülők és az unokák között. Ne mondjátok: „De hát a mai fiatalok…” Nem igaz! Rengeteg jó tapasztalatom van, és mások is sok jóról beszámolnak. Hozzátok mozgásba a gyerekeket! Mondjátok nekik: „Mit szólnátok? Menjünk el az öregotthonba, és gitárral énekeljünk az öregeknek!” Mondanak igent is, nemet is, de elmennek, aztán már nem is akarják otthagyni őket, mert azt tapasztalják, hogy az öregek kérlelik őket: „Figyeljetek, ismeritek azt az éneket, hogy…?” És elkezdenek beszélni egymással, a gyerekeket lenyűgözik az öregek, azok pedig ráébrednek, hogy még képesek álmodni.

Kérlek titeket, ezt a küldetést adom nektek: próbáljátok előmozdítani a fiatalok és az idősek közötti párbeszédet, amíg van idő, mielőtt elmennének! Próbáljátok ezeregy módon, de mindig mozgásban, mert ha statikus módon akartok átadni valamit a fiataloknak, az ma már nem működik! Ez tehát egy újabb szempont, amelyet figyelembe kell venni a nevelésben és mindenben: fenekükön ülő fiatalok a lexikonokban vannak; a tényleges életben, ha azt akarod, hogy a fiatal átvegyen valamit a tiédből, akkor mozgásba kell hoznod!

Tehát ha így nevelünk, akkor lesz lehetőség hirdetni és átalakítani is. De most nem folytatom, megállok a nevelés témájánál. Azért maradtam ülve, mert nem egy megírt beszédet olvastam fel, és szerettem volna sokkal közvetlenebb lenni veletek.

Nagyon köszönöm, hogy eljöttetek, és most mondjunk el egy üdvözlégyet! Kérjük Szűz Mária és Szent Faustino Míguez közbenjárását! Nagyon tetszett, ahogyan annak a chilei újszülött gyermeknek az apja csodáért imádkozott Faustinóhoz: „Csinálj valamit, fiacskám!”

 

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Szentszék Kommunikációs Titkársága

Magyar Kurír

Kalazanci Szent József élete és a piarista rend megalapítása

Kalazanci Szent József, eredeti spanyol nevén José Calasanz, latinos magyarsággal Kalazancius, a piarista rend alapítója 1557. szeptember 3-án vagy 4-én született Spanyolországban, Peralta de la Sal faluban. A peraltai báróság az Aragón Királysághoz tartozott, de annak Katalóniához közeli határvidékén feküdt, lakói egy katalán nyelvjárást beszéltek. Ez volt József anyanyelve is. Apja, Pedro Calasanz ugyan nemesnek (hidalgo) számított, de kovácsmesterségéből és a földjeinek megműveléséből tartotta fönn családját. Feleségétől, Maria Gastón-tól nyolc gyermeke született, József volt köztük a legkisebb. Szülei a közeli Estadillába, a trintitárius atyák iskolájába küldték tanulni, majd 1571-től a léridai egyetemen hallgatott filozófiát és jogot, minden valószínűség szerint már azzal a céllal, hogy pap legyen. A klerikusi tonzúrát 1575. április 17-én vette föl egyházmegyéje, Urgel püspökétől. Teológiai tanulmányait Léridában, Valenciában és Alcalában végezte. Közben, 1580-ban Pedro bátyja és anyja halála miatt egy évet otthon, Peraltában töltött, mert apja szerette volna, ha mégis világi pályát választ, de ő kitartott papi hivatása mellett. Így 1583. december 17-én Hugo Ambrosio de Moncada urgeli püspök sanahuja-i kastélyának kápolnájában pappá szentelte.

1584-től papi familiárisként Filippó Urries barbastrói, majd 1585-től Gaspare de la Figuera léridai püspök szolgálatában állt, végül 1587-tól, apja halála után saját urgeli egyházmegyében működött, ahol eleinte káptalani titkár és szertartó, majd 1589-től Andrea Capilla püspök familiárisa, a trempi kerület egyházi megbízottja (oficial eclesiástico) és püspöki vizitátor volt. Emellett 1588-tól kinevezték Claverol és Ortoneda plébánosának is, de az ottani hívekről helyettes útján gondoskodott. Mivel biztos javadalommal járó kanonoki állást szeretett volna kapni, 1591 végén Barcelonában teológiai doktori címet szerzett, majd püspökének ajánlólevelével 1592. februárjában Rómába utazott, remélve, hogy az ottani hivatalokban hamarább célt ér.

Tovább olvasom

KIK A PIARISTÁK? Tanárok, akik egyben papok és közösségekben élő szerzetesek. Egész életüket a gyerekek nevelésének és oktatásának szentelik, a világi (nem szerzetes) munkatársakkal szoros együttműködésben. A piarista szerzetesrend a katolikus egyházon belül működik, központja Rómában található. Legismertebb, négy évszázados jelmondata: pietas et litterae, magyarul: lelkiség és műveltség (avagy: lelki élet és tudományok). A piarista hivatás alapelemei (az egyes pontokra kattintva hosszabb ismertetők is olvashatók […]