Kator Martin – 2021-ben érettségizett öregdiákunk – a győri Brenner János Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet növendéke. Martin félévkezdő rekollekción vett részt.
A kispapok lelkigyakorlatáról Kator Martin a Magyar Kurír cikkébe írt beszámolót:
„Velem vagy, Uram, én meg veled”
Virovecz Adrienn 2023 júniusában érettségizett iskolánkban, jelenleg a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán folytatja tanulmányait. Vele készült az alábbi interjú a váltásról, a kezdeti élményeiről és az első félév tapasztalatairól.
Milyen élmény volt elkezdeni a teológiai főiskolát?
Abszolút egy megérkezésként éltem meg. Tulajdonképpen már a döntésemben is éreztem, hogy jó helyre fogok kerülni, hiszen az Istennek mondtam igent. Az utána következő személyes élmények pedig egyre jobban megerősítettek ebben, az első két hónapban szinte a föld felett jártam. Hála Istennek, azóta is otthon érzem magamat itt.
Milyen tárgyakat tanulsz, és milyen programok tartoznak még a képzéshez?
Az első félévben túlnyomórészt bevezető és módszertani óráim voltak. Tanultam pszichológiát, filozófiát,
szociológiát. A hittudományi tárgyak között szerepelt többek közt a bibliaismeret, az ókori egyháztörténet, a keresztény lelkiség, a bevezetés a teológiába. Ezenfelül október végén lehetőségünk volt részt venni egy nemzetközi konferencián a csehországi Olmützben, a tavaszi vizsgaidőszakot követően pedig hasonló minőségben utazunk Bécsbe. Szándékozom elmenni az augusztusi SzNBK-ra (Szegedi Nemzetközi Biblikus Konferencia). Kollégistaként a szakkollégium tagja is vagyok, ami azt jelenti, hogy öt különböző kategóriában kell ún. „kolicoin”-t gyűjteni. Ilyen a közösségért, a teremtett világért végzett szolgálat, a sport-, a szellemi és a lelki programok szervezése, az azokban való részvétel stb. A kollégium egyébként sok rejtett tehetséget ki tud hozni belőlünk, de ugyanezt tapasztalom a tanulmányaimban is, hiszen rengeteg támogatást kapok minden oldalról.
Miben különbözik a teológia más felsőoktatási képzésektől?
Erre igazán hiteles választ akkor adhatnék, ha másik intézménnyel is lenne kapcsolatom. A hallottak alapján az a benyomásom, folytatva az előbbi gondolatot, hogy meghatározó szerepe van a főiskola családiasságából adódó jó légkörének. Kicsi intézmény vagyunk, kevés hallgatóval, ezért nálunk gyakorlatilag mindenki ismer mindenkit, beleértve a tanárokat is. Ennek köszönhetően pedig ők is könnyebben, szívesebben adnak visszajelzést kinek-kinek a munkájáról, de jóleső dolog, hogy mi is megoszthatjuk az észrevételeinket, sőt, kifejezetten kérik is.
Melyek voltak a legszebb tapasztalataid?
Egy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet fogalmazok meg, de itt mintegy „kiszeretik” az emberből a talentumait, a tehetségét. Az első órákon már mondták nekünk, hogy keressük meg a célunkat, az okot, amiért ezt a három vagy épp öt évet itt akarjuk tölteni. Ezen olyannyira elgondolkodtam, hogy időközben rájöttem, hogy én komolyan bele akarom ásni magamat a teológiába, s éreztem, hogy ehhez a katekéta szak nekem nem lesz elég, tekintve azt, hogy kevésbé mélyre menő tantárgyaim lennének ott. December végén leültem beszélgetni ugyanezzel a tanárommal, mivel titkon megerősítést vártam tőle a szakváltás kapcsán, mert sok kétely volt bennem. Teológiára akartam ugyanis átjelentkezni, ami két évvel hosszabb és jóval nehezebb, alaposabb képzés, mint a katekéta. Akkor és ott óriási segítség volt az ő visszajelzése és az, hogy látja bennem a lehetőséget. Még aznap beadtam a kérelmet, amit azóta el is fogadtak. Hivatalosan is teológushallgató lettem, noha a neheze még csak ezután következik, de én azzal a gondolattal indultam el ezen az úton, hogy akarok tudni válaszolni a kérdésekre. Égető vágy van az emberekben a válaszokra, s akármilyen rögös is lesz, be akarok ülni az órára, és meg akarom érteni ezt a tudományt. Anélkül nem lehet továbbadni. De meghatározó élmény maradt a bibliaismeret-vizsgám is, ahol életemben először hallottam azt, hogy nem kapok plusz kérdést, mert mindent elmondtam. Lehet, hogy ez egy egyszeri, meg nem ismétlődő alkalom, de azóta is mosolyt csal az arcomra, főleg hogy ez volt számomra a legfontosabb vizsga mind közül.
Mi volt a legnehezebb?
A tanulmányokat tekintve: volt egy vizsgám, amire éjjel-nappal készültem, előtte pedig óráról órára is, és csak egy kettest tudtam összehozni. Nyomban el is könyveltem, hogy én ide kevés vagyok, később viszont a tanárom a következőt mondta: ha a Jóisten másfél talentumot adott volna nekem, akkor jobb jegyet ír be. De mivel látja, hogy több van bennem, ezzel a kettessel akart rábírni, hogy menjek javítani a következő vizsgára. Bevált a javaslata, mert aznap egy négyessel tértem nyugovóra, ami ugyan lehetett volna jobb is, de a vizsgaidőszak végi fáradtság miatt már alig tudtam készülni rá, s inkább próbáltam alaposan kipihenni magam előtte. Lelkileg talán az volt a megterhelő, amikor a kezdeti lelkesedés alábbhagyott, s egyre több lett a feladat. Ekkor kicsit nehéz volt utolérni magam, hogy az istenkapcsolatra is tudjak időt szánni, de a vizsgák előtti fohászok könnyen megtérésre sarkallják az embert… A január végi vizsgákra meg már eléggé elfáradtam, leginkább mentálisan. Én, aki a gimnáziumot minimális tanulással vittem végig, most volt, hogy napokig zsinórban 10-12 órákat ültem a könyvek felett, természetesen éjszaka, Isten tudja, mennyi koffeinnel a szervezetemben. Úgyhogy a végére akkora boldogsággal mentünk ki sétálni a városba, és ettünk meg egy húslevest, mint akik évtizedeket öregedtek…
Hogyan készített fel a Piarista Iskola a teológiai tanulmányokra?
Hit nélkül a teológiának nem volna értelme. Tavaly a tablónkra Pilinszkytől választottam az idézetem: „Halandóból így lettem halhatatlan”. Ez sok mindent jelent a számomra. Benne van a piaristaságom kezdetének a története, a megtérésem folyamata, az ahhoz kapcsolódó személyek tanúságtételei, akikkel ma már igen jó kapcsolatot ápolunk. Benne foglaltatik még az évek alatt kapott megannyi szeretet és jóság, ugyanakkor a szigor is, benne van mindaz a sok beszélgetés, amit az atyákkal vagy épp egykori osztályfőnökeimmel folytattam, s végül, de nem utolsósorban, az Istentől kapott, Őbenne gyökerező hitem. Sok dolgot felsoroltam, de valamennyi kellett ahhoz, hogy ma egy teljes életet élhessek. Másodízben természetesen óriási szakmai segítség volt, hogy minőségi felkészítést kaptam a hittanérettségire, ami nélkül már az első hetekben elvesztem volna itt a fősulin. Nem tudok elég hálás lenni a faktokért, amelyeken bár egyedüli „versenyzőként” a szigor is gyorsabban utolért, ha nem készültem fel, most mégis azt látom, enélkül a nulláról indultam volna szeptemberben. Érdekes, hogy a szárnyaim bontogatása közepette gyakran eszembe jut Kalazancius, s az egykori gimnáziumom épületére kiszegezett „pietas et litterae” felirat most már számomra is egyre nagyobb jelentőséggel bír.
Kinek és miért ajánlanád, hogy teológiát tanuljon érettségi után?
Az igazat megvallva az utolsó időszakban én nem ide készültem. Nem indították el azt a szakot, amelyre menni akartam, és kétségbeesetten elkezdtem bel- és külföldi munkalehetőségek után kutatni. Egy napon Fábry Kornél püspök atya egyik előadását hallgattam, s akkor vágott belém újra a vágy a teológia iránt, amelyet előtte hosszú ideig elnyomtam magamban. Egy biztos: ezt istenkapcsolat nélkül lehet, de nem érdemes és sokkal nehezebb is csinálni. Az elsősök között van, aki évek óta ide készült, de van köztünk kereső is, aki még ismerkedik az Egyházzal, magával Istennel egyáltalán. Szóval azt mondanám, hogy teológiára bárki jöhet, akit valamilyen módon vonz az Isten, és hajlandó az Ő megismerésébe komoly energiát fektetni. Az érettségire épülő képzések közül választható az egyszakos hittan-nevelőtanár, a kétszakos tanári, amelynél a közismereti szak a PTE-n hallgatandó, a katekéta – lelkipásztori munkatárs, valamint a teológia szak.
Helga, pillanatnyilag a CEU-n PhD-zol, így főállású kutató lettél. Hogyan válik az ember kutatóvá?
Általános iskolában nagyon sokáig pilóta szerettem volna lenni. Középiskolás koromban már inkább a sebészet vonzott. Nagyon sok támogatást kaptam ebben, tanáraim is lelkesen mondták, hogy az én késem alá be mernének feküdni. Ez motiváló volt számomra. – Tudod, az üzleti világban nagyon hasznos dolog, hogy ha van egy ötleted, akkor azt megpróbálod validálni, azaz meg győződni arról, hogy az emberek tényleg szeretnék azt a terméket, amit meg próbálsz eladni. Én is ezt tettem, csak itt a termék az orvosi pálya volt, és én voltam a vevő.
Így történt, hogy 17 évesen bementem a Zala Megyei Kórház igazgatójához és elmondtam neki, hogy szívsebész szeretnék lenni, és hogy alkalmazzanak engem a nyáron. Minden tapasztalat nélkül, persze. Így utólag ez nagyon irreális dolognak tűnik! Nagy meglepetésemre kaptam egy állást segédápolóként. Ennek köszönhetően, a szívsebészet intenzív osztályán tudtam dolgozni 2 hónapot, ami életem egyik legnehezebb 2 hónapja volt. Minden reggel fél 5-kor keltem, hogy 7-re beérjek, és elkezdjem a 12 órás műszakomat. Közben nehéz volt szembesülni azzal, hogy emberek meghalnak körülöttem és ennek a feldolgozására nem voltam készen. Elmentem pár napra a patológiára is, hogy megnézzem, hogy ott mi történik, mert nyilván az is része az orvosi oktatásnak. Utána fél évig rémálmaim voltak. Ott Egerszegen kiderült, hogy az orvosi pálya sem egészen nekem való, így új pálya után néztem. Az orvosi hivatás, a gyógyítás továbbra is motivált, és a reál tárgyakat is szerettem. Véletlenül bukkantam rá a molekuláris bionika szakra a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, ami igazából az orvosi és a mérnöki pálya közti határterület.
Érettségi után molekuláris bionikus mérnöknek tanultam. Mivel is írható le a bionika? Viccesen úgy is lehetne mondani, hogy a vakokat próbáljuk megtanítani látni, a sántákat pedig járni.
Itt viszont el kell gondolkodnunk, hogy hol is van a határ az orvoslás között és aközött, hogy Istent próbálunk játszani, mert nagyon sokszor, ha a paralimpiát nézzük, a szuper bionikuslábakkal (műláb) sokkal gyorsabban tudnak futni az emberek, mint egy normál járási képességekkel rendelkező ember. Vagy ha a genetikára gondolunk, akkor ma már ki tudod választani, hogy milyen színű szeme legyen a gyerekednek, és milyen haja. De vajon jó az, hogy ezekbe beleszólunk?
A bionika szak első éveiben még nem kellett kiválasztani, mivel szeretnék foglalkozni. Rengeteg tárgyunk volt: mérnöki tárgyak, sok matematika, ultrahangot tanultunk, különböző orvosi területeket, agytudományokat.
Miért lettem kutató?
Családom egyik tagja cukorbeteg lett, és ez nagyon motivált abban, hogy egy olyan bionikus eszközt fejlesszek ki, ami a cukorbetegek életét könnyebbé teszi. Ma a cukorbetegek még mindig tűvel adják be maguknak az inzulint naponta 4-6-szor, és láttam, hogy ez mekkora problémát jelent egy kisgyerek számára. Ezért egy olyan eszköz fejlesztésén dolgoztam, ami az átlagember számára is elérhető, és fájdalommentes vele az inzulin beadása, hisz nem kell hozzá tűszúrás. Ennek kimunkálásán dolgoztam a Bsc és MSc tanulmányaim alatt is.
Milyen a kutató élete? Milyen személyiségjegyek kellenek ahhoz, hogy valakiből kutató váljék?
A Star Trek-et ismered? Szerepel benne az Enterprise nevű űrhajó és Picard kapitány, aki mindig elmondja a Star Trek elején, hogy „go where no man has gone before”, azaz, menj el olyan helyekre, olyan dolgokat fedezz fel, amit még soha más az életben nem tapasztalt, nem látott, és ezeket próbáld meg leírni, megosztani másokkal. Nos, szerintem pont erről szól a kutatás. Hogy olyan dolgokat fedezünk fel elsőként, amit még senki más. Ez egy nagyon-nagyon gyönyörű dolog. Ehhez azonban rengeteg kitartás kell, hisz itt nem lesz meg másnapra az eredmény, sőt lehet, hogy évek alatt sem.
Mi történt veled a diploma után?
2013-ban szereztem meg a BSc diplomámat és utána kaptam egy ösztöndíjat Oxfordba, ahol kutatóként dolgoztam. Az inzulinpumpa kifejlesztésén dolgoztam a továbbiakban is.
Itt gyakorlatilag a témával keltem és azzal feküdtem. Annak ellenére, hogy nehéz, de nagyon szép időszaka volt ez az életemnek, hiszen itt ismertem meg a férjemet, Istvánt.
Ezt követően visszatértem Magyarországra, ahol befejeztem az MSc-t, majd az ölembe pottyant egy 1 éves ösztöndíj lehetőség Amerikába, a Notre Dame Egyetemre. Arról tanultam, hogy a tudományos ötleteket hogyan tudjuk a piacon eladni: hogyan adjunk el orvosi eszközöket, vagy bármilyen más ötletet. Itt én egy ultrahangos rákdiagnosztizáló eszköznek az üzleti tervén dolgoztam. Akkor úgy tűnt, hogy ennek nagyon jó piaci lehetősége van, érdekli az orvosokat, mivel sokkal könnyebbé teszi magát az egész szűrési folyamatot.
Hazatérve technológia transzfer ügyvivőként dolgoztam, majd úgy döntöttem, hogy szeretném tovább építeni az akadémiai karrierem. Nem szerettem volna külföldre menni, hisz egy éve sem volt, hogy a világ két külön pontjáról hazaköltöztünk a férjemmel. Ezért is döntöttem úgy, hogy a CEU-n folytatom tanulmányaimat, ami egy kis sziget a magyarországi felsőoktatásban. A doktori munkám során azt vizsgálom, hogy az agyban a látás és a hallás hogyan kapcsolódik össze, az egyik hogyan segíti vagy éppen akadályozza a másikat, miközben a környezetünket szemléljük. A legizgalmasabb, hogy ez matematikailag hogyan írható le!
A piarista iskola mivel járult hozzá a hivatásodhoz?
Piarista éveimet 2005-ben kezdtem 2009-ig jártam ide Dósai atya osztályába.
Gondolkodtam azon, hogy mik voltak azok az értékek, amiket itt kaptam, és az egyik dolog, ami megfogalmazódott bennem, az a mentális igényesség, tudatosság volt. Azt értem ez alatt, hogy időről-időre megvizsgálom, hol tartok az életemben, hogy ki vagyok, jó irányba haladok-e, és ezek után tudok magamon alakítani vagy fejleszteni.
A másik pedig a természet iránti szeretetem. Az, hogy megmásztam a Tátra jónéhány csúcsát, vagy hogy kerékpárral önmagam fizikai korlátait legyőzve végigtekertem fél Magyarországot, ezt Dósai atyának, osztályfőnökömnek köszönhetem. Számomra az egy nagyon nagy érték, ami ma is az életem része, és szeretném majd továbbadni a gyerekeimnek is.
A harmadik érték, hogy az iskolában (olykor éppen a természet-túrákon) nagyon értékes barátokat szereztem. Főleg a másik osztályból, mert a mi osztályunkban nagyon kevés lány volt. Ezek a barátságok a mai napig is tartanak.
Helga, te a tanulmányaid teljes időtartamán nagyon jó tanuló voltál. Szerettél tanulni?
Átgondolva a kérdésedet, én nem szerettem tanulni. Magában a könyv fölötti görnyedésben sokszor semmi szépség nincs. A tanulást magát szerintem senki sem élvezi. Én mindig azért tanultam, mert szerettem azt a tudást, amit megszereztem. Miért? Közhelyesen: mert a tudás erőt és hatalmat ad.
Mindig voltak céljaim, például szerettem volna szakmailag valami maradandót alkotni, sokat utazni, elmenni a világ legszebb helyeire, és azért tanultam, hogy ezeket elérjem.
Ajánlod-e a egy mai középiskolásnak, hogy kutató legyen?
Nem egyszerű a kutatói hivatás, de cserébe nagyon szép. Az teszi széppé, hogy ahogy haladsz előre az úton, egyre több kapcsolatot és barátot szerzel, és olyan tudományos eredményeket érhetsz el, amik rengeteg ember életére jó hatással lehetnek.
Helga, a legszebb hivatás elé nézel, édesanya leszel. Kívánok neked nagyon boldog éveket a gyermekeiddel, férjeddel, és persze a későbbiekben inspiráló kutatói környezetet. Köszönöm a beszélgetést!
Én is köszönöm.
(az interjút Kanizsainé Rezsek Mária készítette 2017. május 22-én)
Helga, a Te történeted igazi sikertörténet. Most a világ egyik legrangosabb egyetemén, az amerikai Notre Dame Egyetemen tanulsz, előtte fél évig Oxfordban voltál ösztöndíjas. Milyen út vezetett a piarista iskolától Amerikáig?
Általános iskolában számomra fontos volt, hogy katolikus iskolában tanuljak tovább, így esett a választásom a piaristákra. Az igazat megvallva, nem néztem különösebben utána az iskolának, nem foglalkoztam mindenféle statisztikákkal. Emlékszem, hogy a felvételin egy történetet kellett hangosan felolvasni, aminek a szövegére egyáltalán nem figyeltem, akkor azt gondoltam, hogy talán a Neveletlen hercegnő naplójából volt egy rövidebb részlet. Az értettem meg belőle, hogy a szereplők misén voltak, és volt valami gumicukor is a történetben, majd a „lány” elkezdett vihogni (nem nevetni, vihogni). Zsolt atya megkérdezte, hogy vajon miért nevetett a lány, mire én azt mondtam, hogy biztos megszállta az ördög. Erre nagy nevetés tört ki, Zsolt atya pedig teljes komolysággal visszakérdezett, hogy „Az ördög?” Mire én rávágtam, hogy igen, természetesen az ördög. Nem tudom, hogy mi volt a történetben pontosan, de bekerültem a gimnáziumba. Ezt azért mesélem el, mert ez volt az első élményem a gimnáziummal kapcsolatban. A kollégista éveimre visszagondolva egyaránt voltak jó és rossz dolgok. Dósai atya osztályából (aki osztályfőnököm volt), a lányok közül csak ketten voltunk kollégisták, majd két év múlva egyedül maradtam, így mindig abba a szobába voltam beosztva, ahol éppen maradt egy szabad hely. Visszagondolva, kicsit irigy voltam a többi lányra, akik négy-öt évig együtt éltek, és igazán jó közösséget alkottak. Persze, nagyon sok szeretetet kaptam tőlük, de mindig különcnek éreztem magam. Negyedik évben megalapítottuk Adrival, Ritával, és Fannival az „Arisztokraták társaságát”, amiben semmi sznobság nem volt, pusztán lázadás, mert nem akartunk késsel és villával enni, és ettől valahogy „menőnek” éreztük magunkat. Sok időt töltöttünk együtt, még történelem versenyre is beneveztünk, amit a mai napig sem értek, mert ha valakinek nincs tehetsége a történelemhez, akkor az én vagyok. Soha nem láttam át, hogy ki kivel és miért harcol, vagy hogy miért éppen az nyert egy-egy csatában, aki nyert. A lényeg viszont az, hogy életreszóló barátság alakult ki köztünk, amiért nagyon hálás vagyok, hiszen a legszebb emlékeim a gimnáziumból ehhez a három lányhoz kötődnek.
Dósai atyával sokat kirándultunk. Az egyik legemlékezetesebb kirándulásunk Szlovákiába volt. Akkor még román állampolgár voltam, és nem engedtek át a határon. Erre ennyi év távlatából is fájó visszagondolni. Viszont hihetetlen élmény volt, ahogy az osztályom kiállt mellettem, és ettől olyan büszke voltam rá, hogy erdélyi vagyok.
Lassan elérkezett az érettségi. A legviccesebb az volt, amikor biológiából a tiszafát húztam, és meg kellett keresni az asztalon a növényt a sok másik között, és amikor megtaláltam, átható avas disznózsír szaga volt. A tanáraim gyakran mondták, hogy sokkal többet fogok tanulni az első egyetemi vizsgámra, mint magára az érettségire, na, de ki hitte akkor el…
Hamarosan azonban következett a továbbtanulás. Számomra nagyon nehéz volt eldönteni, hogy hogyan tovább. Nagy álmom volt, hogy orvos leszek, mégpedig szívsebész. A tizenegyedik osztály után úgy döntöttem, hogy a nyaramat arra áldozom, hogy elmenjek egy kórházba ápolónak, és megnézzem, hogy ez mennyire nekem való szakma. Csak néhány benyomás, ami bennem maradt abból a nyárból: két hónapig minden második nap reggel 5-kor keltem, hogy 7-re Zalaegerszegen legyek; mindig sírtam, ha valaki meghalt (de csak úgy „stikában”, mint a nagyok, hogy senki ne lássa); gyakran elaludtam a buszon az éjszakai műszak után, és a sofőr keltett; akkor is sírtam, amikor először láttam dobogó szívet egy nyitott mellkasi műtét során (de itt inkább a csodálattól); sok rémálmom volt a patológia után; volt egy bácsi, akit nagypapinak szólíthattam, és akit nagyon megszerettem.
Végül úgy döntöttem, hogy nem leszek orvos. A szüleim hallottak a bionikáról, mint egy határterületről az orvosi és mérnöki tudományok között. Elmentünk nyílt napra a Pázmányra, és úgy döntöttem, hogy oda megyek tanulni. Elég kemény volt az eleje, rengeteg matekot tanultunk, ami egyáltalán nem olyan volt, mint a gimnáziumban. A programozást a mai napig sem szeretem, sokat szenvedtem vele. Az első számítógépemet az egyetem elején vettem, így sajnos nem állt hozzám túl közel semmi, ami ezzel kapcsolatos volt. Úgy néztem rá, mint egy kötelező rosszra, ami azért valahol jó mélyen hasznos. Gyakran hallottam, hogy a programozás egy eszköz. Később azért nagy hasznát vettem, és volt egy-két szép pillanatom is, amikor egy kód éppen lefutott.
Szeretném, ha az eredményeidről számszerűen is beszélnénk. Kitűnőre érettségiztél, 98%-os matek érettségit írtál, és az egyetemen 5 éven keresztül egyetlen matematika tantárgyadból sem volt ötösnél rosszabb jegyed. Vagy rosszul tudom?
Az egyetemen szerintem csak a matekból csináltam ilyen „presztízs” kérdést. Sokat gondolkodom rajta, hogy például most Amerikában miért fektetek ennyi energiát abba, hogy megtanuljak dolgokat, mikor már senkinek nem tartozom „elszámolással”, rajtam és egy-két tanáromon kívül senki nem tudja a jegyeimet. Aztán mindig rájövök, hogy felelősek vagyunk azért, amit kaptunk. Számomra egy nagy ajándék, hogy itt lehetek, mint ahogy az is az volt, hogy a Pázmányon lehettem, így igyekeztem komolyan venni, és kihozni belőle a legtöbbet. Mindig tudom, hogy miért dolgozom, mi a cél, így néha bár nehéz, de soha nem teher a tanulás. Emlékszem, még amikor Erdélyben tanultam, rengeteget versenyeztem matekból. Az én családom nem volt tehetős, nem engedhettük meg a külön tanárt, aki felkészítsen, mint sok akkori román barátnőm szülei, de ez valahogy motiváló erő volt. Szóval nagyon rögös volt az út az egyetemi matek ötösökig.
Mi inspirált arra, hogy a kutatásokba belevesd magad?
Az egyetem második évében a húgom cukorbeteg lett, ami nagyon megviselte a családot. Így visszagondolva, sok szempontból megváltozott az életünk akkor. Anyukámnak nagyon nehéz volt (és még mindig az) a betegség kialakulását követő első néhány év, amit soha nem mutatott felénk, de tudtuk. Bionikus tanulmányaim harmadik évében önálló laboratórium témát kellett választanom, ami egy olyan inzulinpumpa tervezése volt, amihez nem kell tű, hanem ultrahang alapú, és bőrön keresztül adagolja az inzulint. Nagyon motivált voltam, mert láttam, hogy sok Andihoz hasonló gyerek és családja életét tehetném könnyebbé azáltal, hogy fájdalommentesen lehet adagolni az élethez szükséges inzulint. Ennek a pumpának az alapjaiból írtam a BSc tézisemet. Konzulensem, Dr. Gyöngy Miklós, aki zseniális kutató és oktató (és sok más szempontból is igazi példakép előttem), az Oxfordi Egyetemen doktorált egy ultrahang laborban, és általa kerülhettem én is Oxfordra fél évre, hogy ott folytassam kutatásaimat a transzdermális (bőrön keresztüli) inzulinadagolás terén. Ugyanaz lett ott a konzulensem, mint aki Miklósnak is volt. Ez az oxfordi professzor egy zseniális ember, akinek hihetetlen nagy tudása van az ultrahang terén, és akitől rendkívül sokat tanultam. Egy róla terjedő legenda szerint ő került be legfiatalabban az oxfordi professzorok közé.
Sokat kutattam, amíg kint voltam. Hihetetlen volt számomra, hogy minden rendelkezésemre áll a kutatáshoz. Teljesen más az oxfordi mentalitás a kutatás terén, mint itt Magyarországon, de ez egy másik történet. Amikor hazajöttem, még egy év volt vissza az MSc tanulmányaimból. A diplomám témája a kint végzett kutatásaim eredményein alapult. Tavaly júniusban szereztem meg a bionikus diplomámat, így már hivatalosan is mérnök vagyok.
Nagy kérdés volt számomra, hogy hogyan tovább. Szerettem volna kutatni, így a doktori iskola tűnt a legreálisabbnak. Felvételiztem Drezdába a doktori iskolába, gondolkodtam egy Budapest-Milánó doktori képzésen, illetve a Pázmányon is. Egy nap azonban csörgött a telefonom. A konzulensem volt, aki megkérdezte, hogy akarok-e menni Amerikába. Fogalmam se volt, hogy miről van szó, amikor azt mondtam, hogy igen. Friss diplomával, amikor azt sem tudod, hogy mit kezdj az életeddel, valaki felhív, hogy akarsz-e egy évet Amerikában tölteni… Most itt vagyok Notre Dame-ben, ami egy katolikus egyetem Chicagótól kicsit keletre, a Michigan-tóhoz közel. Azt kell róla tudni, hogy itt nagyon hideg a tél (most épp -19 fok van, a térdemig ér a hó, de néhol teljesen el is lep), de ettől eltekintve egy gyönyörű kampusszal rendelkező egyetem. A főépülete egy aranykupolás dóm, tetején egy hatalmas arany Mária szoborral, két kis tava, és rengeteg, kicsit Oxfordot idéző épülete. Mindenki fut, még hóban is, természetesen, rövidnadrágban, amitől a hideg kiráz.
A Notre Dame Egyetem az arany kupolával
Közben kiderült, hogy egy üzleti képzés az, amire jelentkeztem, a lényege pedig az, hogy hogyan vigyünk egy tudományos ötletet a piacra. Nagyon tetszik maga a képzés, sok kreativitást igényel, és sok interakciót az emberekkel. Másik oldalról iszonyatosan kemény itt az egyetem, rengeteget kell dolgozni, de látom, hogy megéri.
Nem voltak nyelvi nehézségeid?
Szerencsére Oxfordban sokat magamra tudtam szedni az angol nyelv terén. Nyelvi nehézségeim főként abból adódtak, hogy néha meg voltam szeppenve, amikor meg kellett szólalni. Aztán egy idő után kezdett bántani, hogy rengeteget készülök az órákra, majd ülök, mint egy zsák szalma, úgy, mintha azért lapítanék, mert nem csináltam semmit. Igazából ebből a komfortzónából volt nehéz kilépni, és megmutatni, hogy nekem is vannak értelmes gondolataim egy-egy témával kapcsolatban. Sajnos itthon nem elvárás az aktív órai részvétel. Néha még mindig vicces, amikor megkérdik, hogy orosz vagyok-e, mert olyan az akcentusom, vagy amikor mondom, hogy „I am Hungarian”, majd azt felelik, hogy „I am also hungry, my friend”. Ez főleg az aranyfogukat megvillantó amerikaiak szájából vicces.
Ha végeztél, mit fogsz csinálni? Üzletemberként vagy kutatóként látod a jövődet?
Ha végeztem Notre Dame-ben, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen fogok tanítani, másrészt pedig projektek kivitelezésében fogok segíteni. Szeretnék továbbra is együtt dolgozni a mostani ultrahangos csapattal. Kicsit furcsa volt nekem, hogy itt Amerikában sok cég, amit meglátogattunk, nem profitorientált, hanem néha magának a mérnökségnek a szépségéért hoz létre innovatív dolgokat vagy pedig azért, mert egy társadalmi problémát próbál megoldani. Nemrég jártam a Google-nél, aminek az alelnöke, Jim Lecinski említette, hogy a Google szemüveget nem azért tervezték, hogy tömegek megvegyék, hanem mert egy érdekes mérnöki feladat volt – tehát szórakozásból. Egy Notre Dame-i alapítású non-profit cég pedig adományokat gyűjt könyv formájában, amiket aztán elad (ingyen szállítanak Európába is http://www.betterworldbooks.com), és a befolyó összeget az afrikai gyereket iskoláztatására fordítják. A hozzájuk érkező tankönyvek is egyenesen Afrikába mennek. Egy másik projekt, amin a következő félévben dolgozni fogok az az, hogy hogyan biztosítsunk biztonságos fűtést dél-afrikai családok számára kevesebb, mint $20-ból. Ezt a mentalitást szeretném hazavinni, és olyan akár non-profit céget, cégeket alapítani, amiknek nem az a céljuk, hogy a tulajdonosok meggazdagodjanak az emberek nyomorán, hanem hogy kicsit jobbá tegyék a világot, főleg annak kelet-európai részét.
Hogyan fér mindebbe a család? Tervezel családot?
Amikor igent mondtam Amerikára, még egyedülálló voltam, és úgy gondoltam, hogy az a világ egyik legjobb dolga, hogy az ember kezében van egy mérnöki diploma, egy remek ösztöndíj az Államokba, sok utazás, kaland… Majd egy nap betoppant István.Istvánt Oxfordban ismertem meg, és jelenleg is ott kutat, immár postdocként. Kicsit meredeknek tűnt egy Anglia-Amerika távkapcsolatba belekezdeni, de úgy érzem, hogy volt mire építenünk, és nem bántam meg, hogy így döntöttem. Rengeteg közös élményt szereztünk az elmúlt egy év során, nagy boldogság számomra, hogy az amerikai élményeim egy jelentős részét vele oszthatom meg.
Istvánnal és egy “I’m also hungry, my friend” alakkal New Orleansban
Visszatérve a kérdésre, a napokban olvastam egy Gary Chapman könyvet, amelyben azt írja, hogy “A legtöbb ember éveken át készül a hivatására, arra azonban alig fordít energiát, hogy felkészüljön a házasságra.” Próbálom úgy alakítani az életem, hogy ne csak a munkámmal foglalkozzak, hanem kitüntetett helyet kapjon benne a mostani és a majdani családom is. Nagyon élvezem, hogy most van egy saját háztartásom, magam osztom be az ösztöndíjam, megtanultam kenyeret sütni (erre vagyok a legbüszkébb), sokat beszélek Istvánnal, van időm a sportra is… Látom, hogy mennyire nehéz helyesen beosztani az időmet, és néha fogalmam sincs, hogy mi lesz majd, ha mondjuk építkezni szeretnénk, vagy ha még gyerekek is lesznek, de ez annyira szép része az életmnek, és annyira hálás vagyok Istennek ezekért a “problémákért”. Számomra az is fontos, hogy mindig megtaláljam az intellektuális kihívást, és ezt szeretném majd anyaként is szem előtt tartani.
Térjünk vissza a piarista gyökerekre. Emlékszem tizedikes korodban készültél elmenni a Piarból. Azt mondtad, a környezet nem eléggé inspiratív. Miért maradtál mégis? Mi lett volna másképpen, ha nem a Piarba jársz?
Erre sajnos nem emlékszem, eléggé nagy lehetett az arcom, ha ilyet mondtam:) Arra emlékszem, hogy nálam többet egy diák sem járt elbeszélgetésre az osztályfőnökhöz vagy az igazgatóhelyetteshez. Mintha én lettem volna a legrosszabb diák az iskolában. Valószínű, hogy ezek miatt az “elbeszélgetések” miatt nem mentem mégsem el. Életem legrosszabb döntése lett volna, ha akkor elmegyek. Olyan értékeket kaptam a piaristáknál töltött négy év alatt, amit sehol máshol nem kaptam volna. Nem volt könnyű az a négy év, és nagyon sokat jelentett nekem (és még mindig jelent), hogy mindig állt mellettem valaki, aki meghallgatott, aki alakítgatott úgy, hogy észre sem vettem. Nekem olyan Kanizsára menni, mintha hazamennék. Nagy örömmel tölt el, hogy Rezsek tanárnőből, a szigorú matekfaktos tanáromból (aki egyszer egyest adott, mert nem tudtam a szinusz tételt – de megjegyzem, hogy a Kanizsai Rita sem tudta, és ha ő tudta volna, akkor ő sem, én sem, és az utánam következő szerencsétlen alak sem kapott volna egyest–) mára már csak Mari lett, Dósai atyából Attila, és hogy igaz barátaimnak nevezhetem őket. Ez mind olyan érték, amit az ember betesz a kis batyujába, és visz magával egy életen át. Nagyon hálás vagyok a tanáraimnak, konzulenseimnek mindazért, amit kaptam. Úgy érzem, hogy mindaz, amit elértem, az legalább annyira az ő érdemük és sikerük, mint az enyém, így ha az én történetem “valóban egy sikertörténet”, akkor bizony az övék is az.
Ajánlanád-e a Piarista Gimnáziumot a mai hatodikosoknak vagy nyolcadikosoknak? Miben más a Piar, mint a többi gimnázium?
Természetesen ajánlanám! Hogy miért? Mert egy életre szóló élmény, ami nem ér véget a gimnázium végén. Annyira jó érzés volt, hogy az egyetemen menő volt piarista lánynak lenni. A Piar abban más, mint más gimnáziumok, hogy soha nem érzed magad egyedül. Talán ez a Kalazancius szellemiség, hogy felkarolnak, segítenek, nem vetnek meg, vagy csapnak ki, mert éppen nem te vagy a legjobb, a legtökéletesebb, hanem igyekeznek jó embert faragni belőled és átadni azokat az értékeket, amiket sajnos egyre kevesebben bírnak a mai világban. Szerintem nagyon fontos az a nevelés, amit a Piarban kaptam, érzem, hogy a hit (a hozzá kapcsolódó morállal és értékrenddel) és a család az alapja annak, hogy az életem helyes kerékvágásban haladjon.
(az interjút Kanizsainé Rezsek Mária készítette 2015. január 15-én)
Szili, a te történeted példamutató, amilyen tudatossággal tervezel és eléred a céljaidat. Milyen út vezetett az orvosi hivatásig?
1988-ban születtem, abban a kórházban, ahol most is dolgozom. Átlagosnak mondható, polgári családból származom, hála Istennek soha nem nélkülöztünk. A nagyanyáim is élnek, akiktől nagyon sok mindent kaptam. Többek között az egyetemre csomagokat, sütiket, stb. És persze elfogadást, biztatást, szeretetet. Sokat imádkoztak értem. A nagyszülőket meg kell ám becsülni!
A Piarista Iskola falai közé 6 évesen kerültem, mi voltunk az iskola újraindulása utáni harmadik évfolyam. És itt is érettségiztem. 12 évig voltam piarista diák. Ezek az évek változatosak voltak. Nem ment egyszerűen a suli, sok mindennel foglalkoztam. Zeneiskolába jártam, szaxofon-klarinét szakra, karizmatikus zenei közösségben szolgáltam, öt évig a helyi fúvószenekarban is játszottam, szóval későn értem haza, nagy volt a nyomás.
Gimnazista koromban a nyelvvizsgák nem mentek, egyik sem sikerült elsőre. Angolból és latinból vizsgáztam, végül azért mindkettő meglett. Emelt kémiából és biológiából érettségiztem, de az eredmény arra volt elég, hogy gyógyszerész szakra vettek fel.
Nem volt orvos a családban, de én akkor már orvos szerettem volna lenni.
Gondolkoztam azon, hogy elkezdjem-e az egyetemet, vagy dolgozni menjek. Az utóbbi mellett döntöttem és egyetem helyett inkább eljöttem a kórház kartonozójába dolgozni. Ez az év nagyon hasznos volt, mert megtanított egyrészt arra, hogy a saját munkaügyeimet hogyan kell intéznem, hogy működik a bürokrácia, másrészt nyomatékosította bennem, hogy soha ne nézzem le a kevésbé becsült foglalkozásokat, akár beteghordó, kartonozó, egyéb adminisztratív munkát végző embereket. Nem is tehetem, mert munkájuk igenis számottevő a közös cél elérésében.
Újra felvételiztem közép kémiából és emelt biológiából, így vettek fel az orvosi egyetemre. Az egyetemi padban totálisan elveszett az önbizalmam, úgy éreztem, hogy körülöttem mindenki tud már mindent. Nem mintha előtte túl sok önbizalmam lett volna! Nehéz volt az egyetem. Rengeteget kellett tanulni. Harmadik évben patológiából kétszer meghúztak, Pécsen nincs keresztfélév. Ezzel egy időben, a családban is volt egy hullámvölgy, támogatnom kellett édesanyámat. Nem volt könnyű megint annyi mindent felvállalni és mellette a klassz dolgokról lemondani, de magam választottam. Nem bántam meg. A két tényező egybejátszása miatt halasztottam két évet az egyetemen.
Ebben az évben a városi bölcsődében dolgoztam karbantartóként. Itt tanultam meg igazán festeni, glettelni, lámpát szerelni, ami nagyon hasznos az élethez, de mindeközben a szellemi teljesítőképességemnek csak a 10%-ára volt szükségem. Míg az ember monoton munkát végez, szellemileg is kikapcsolódhat. Persze a munka azért precíz legyen! De alapvetően úgy érzem, nagyon jól kihasználtam az időt. Hazafelé Palinba sokszor – akár a középiskolából – gyalog jártam, s közben filozófiai-politikai, lelki előadásokat, prédikációkat és hangos könyveket hallgattam. Mivel fel voltam szabadítva az egyetem nyomása alól, nem kis hatékonysággal azt tanulhattam, amihez kedvem volt. És én nagyon sok mindent tanultam abban az időben.
Majd visszatértem az egyetemre, 2015-ben lediplomáztam.
Tanulmányaim hatodik éve volt szerintem a legérdekesebb. Betegágynál, betegek között kellett a tanultakat felfrissíteni, alkalmazni és rengeteget tanulni a gyakorlatban is. Ez egészen más volt, nem könyv-ízű, nem pusztán a vizsgákra kellett tanulni, hanem közvetlenül a betegekért. Tudtam mi a fontos, mi nem, megtanultam végre szelektálni. Ez nagy élmény volt, végre láttam értelmét a sok tanulásnak. Nagy szavaknak tűnhet, hogy sokat kellett tanulni, meg szenvedni, pedig ez olykor csak egy kis mozdulat, vagy szimpla összefüggés elsajátítását jelenti, amit viszont sajnos gyakran az oktatásra hivatott személyzet kis létszámából, energiahiányából következve vagy egyéb más okból nem volt hajlandó megosztani velünk.
Diploma után haza akartam jönni, így a Kanizsai Dorottya Kórházba jelentkeztem. El kellett döntenem, milyen szakterületet válasszak. Altatóorvos legyek-e, mint egyik volt osztálytársam (Imreh Andris, aki szintén itt van Kanizsán az intenzív osztályon) vagy más. Olyat akartam választani, ami látványos, ami mérhető, látható, amit jobban a kezemben tarthatónak érzek. Így pl. egy törött csont helyrerakása, monitorozása a röntgen felvételen, operálása közelebb állt hozzám. Nagykanizsán Dr. Brünner Szilveszter főigazgató (aki aneszteziológus is) megkérdezte, hogy mi akarok lenni, miközben az anesztet méltatta, milyen jó a műszerezettség, nyugati színvonal, és egyebek, akkor oldalt néztem s észrevettem a sarokban egy páfrányt, aminek úgy láttam, le volt törve a levele. Jelzésszerűnek tartottam a látványt, s azt gondoltam magamban, a traumát kell erősíteni, s bár akármelyiket választom, érdeklődésem megmarad a másik szakma iránt, esetleg 2. szakvizsgának is választhatom. No meg még Zalaegerszegen Szalai doktor karizmája is megfogott a gyakorlatom alatt. Így lettem traumatológus-ortopéd rezidens. Érdekel a munkám, inspirál, szeretem, bár sokat kell utazni képzőhelyekre, kurzusokra, ami azért az otthonülő beállítottságommal kevésbé kompatibilis.
A média tele van az orvosok (és a tanárok) fizetésemelésével. Ugyanakkor más diplomás állásokhoz képest messze alulmarad a fizetés, nem beszélve a külföldön kapható bérekről. Nem gondoltál arra, hogy Te is kimenj külföldre anyagilag megalapozni magadat?
A pénz az élet feltétele, de nem lényege. Ha egy szóval kéne válaszolnom: hazaszeretetből. A nyelvet szeretem, állás mindig lenne elég a külhont megjárt kollegákkal beszélgetni, vagy az internetet használni. De én szeretek itt élni. Enni viszont, azt kell. És én még sok gyereket is szeretnék…
Igen nem tagadom, a külföld mindennapi nagy kísértés. Négyszeres – ötszörös fizetés az itthonihoz képest, ami reálisan tükrözi a felelősségvállalásunk mértékét és a tanulásba befektetett időt, illetve az ünnepnapok hangulatáról, megéléséről való esetenkénti lemondást. Odakinn más mentalitás is, szakmai lehetőségek is kedvezőbbek, de van néhány családi logisztikát hátráltató tényező is, ami megijeszt.
Most elmondhatom, hogy nem panaszkodhatok, vannak nálam nehezebb sorssal bíró emberek. Viszont az életpályamodell, az előrejutás elég kilátástalan, a megbecsültség nem sok. Bízom a Jóistenben, aki eddig nem és tudom ezután sem hagy cserben.
Ennyi minden közepette jutott-e időd a kapcsolatteremtésre, családalapításra?
Mindig is komolyan vettem az emberi kapcsolatokat. Nem vagyok fönt a Facebookon, jobban szeretem a személyes beszélgetéseket, a közös játékot, az együtt töltött időt. Kamaszkorom óta három komolyabb kapcsolatom volt. Az első 16-20 éves koromig tartott. Egyetemre külön városokba mentünk, el kellett volna köteleződni, de még nem álltunk készen a családalapításra. Részben ezért is sorvadt el, vége lett. Kapcsolati téren, mint mindenkinek, nekem is voltak csalódásaim is. Az egyetemen viszont volt egy nagyon jó szobatársam, akivel mai napig igaz barátok vagyunk és sokat tudtam vele
többek között ezekről a dolgokról is beszélgetni. Az nagy segítség volt. Létrehozott kisközösségünkkel naponta imádkoztunk a kollégium kápolnájában és szabadidőnkben kirándultunk, csiszoltuk konzervatív világnézetünket. Senki ne gondolja, hogy prűd kockák voltunk. Hatalmasakat nevettünk, programokat szerveztünk.
2014. szeptemberében ismertem meg feleségemet. Ő budapesti lány volt. Másfél évre rá döntöttem úgy, hogy vele szeretném leélni az életemet. Tavaly nyáron, azaz 2016-ban nősültem. Sokfelé lakunk a szerteágazó gyakorlatai helyeim miatt, de alapvetően itt lakunk a piarista iskolával szemben nagybátyám lakásában kedvezményes albérleti státuszban. A lényeg, hogy együtt vagyunk, békességben.
Ma a középiskolások számára az az egyik legnehezebb kérdés, honnan tudja meg az ember, mi a hivatása, milyen pályát válasszon? Te hogyan döntötted el?
Van egy dolog, amiről eddig nem esett szó, talán ezzel kellett volna kezdenem. Ez pedig az Istennel való kapcsolat, a hit kérdése. Naponta úgy felkelni, hogy majd csak lesz valami, annak semmi értelme nincs. Kell egy alap. A piarista iskola jó alapozó volt, de nem elég. Olyan, mint egy kert, mely ápolja a befogadott magot, de a magban kell, hogy legyen tartalék, amiből táplálkozik. Hogy úgy mondjam, hozott anyagból dolgoztok ti is. Mindenki egy külön világ, egy külön látásmód. Akárkiből lehet Kaliforniában felszolgáló, Berlinben ingatlanügynök vagy orvos. Bármi. Részben rajtunk múlik, részben a környezeten.
17-18 éves voltam (11 éve történt), amikor fent a biológia szertárban felmerült bennem a kérdés, mi szeretnék igazán lenni. Mi az, amiért bevállalok mindent? Biztos orvos akarok-e lenni, mert ez egy hosszú folyamat. Sok dolgot fel kell adni, azt mondták, hogy nehéz lesz, de ez túl általános volt. Sokat kell tanulni, nincs bulizás. Amúgy sem vagyok bulizós, meg – gondoltam – míg a tanulással kötöm le magam, kevesebb időm marad vétkezni.
Amikor az ember lefekszik és elalvás előtt végiggondolja, merre tartson az élete, mit várnak tőle a szülei, az iskola, a környezete, mit olvasott az Interneten, és minden információ ott kavarog benne, na ilyenkor óriási ereje van a hitnek, az Istenkapcsolatnak! Mit vár Isten? Kegyetlen őszinteséggel kell az Úristenhez fordulni, hogy mi legyen velem. Az Úristen meg fogja mondani, hogy mi a helyes irány. De hogyan? Uram, Isten, Te mit szeretnél tőlem? Idejössz és megsúgod?
Isten nem súgja a füledbe, mi legyél. Nem ennyire direkt. Sokkal mélyebb rétegekből szól, nem csak az intuíciókon keresztül, hanem a ráción keresztül is. Sok korombelivel találkoztam, akik egy „belső hangot” követve választották a hivatásukat és pár év – néha hónap – múlva váltottak. Akkor most hogy van ez? Honnan lehet tudni, hogy Isten volt-e?
Hogy nálam ez hogyan zajlott?
Én természettudományos beállítottságú vagyok. Sokáig pap is akartam lenni. Hogyan lehet a kettőt összeegyeztetni? Meg kellett kérdeznem magamtól, tudományok embere legyek-e? Vagy házas legyek? Szerzetes? Vagy pap? Ezermester édesapám, aki a példaképem volt sokáig, még felsős koromban megkérdezte, mi akarok lenni. Ő agnosztikus ateista. Elvitt minket néha a templomba, de sokszor kritizálta a hitünket. Kombinálva az Isten utáni vágyam és a szokásos szülőkkel szembeni kamaszkori dacot, egy elég erős Istenkapcsolat alakult ki bennem. De a templomba járás nem egyenlő a katolikus hittel. Én nem adminisztratív vagy vallásos keresztény akartam lenni, hanem valódi keresztény, azaz szent, foglalkozzam bármivel is. A hitet főként anyai nagymamámtól és nagypapámtól kaptam. Mama tanított meg imádkozni. Mindig bíztatott: „Menj ministrálni, segíts Ádám atyának, nem látod? Egyedül van.” Ez mindig megmaradt bennem. Segíteni. A mai napig ministrálok, természetesen már nem csak ezért.
Tehát dédelgettem ezt az álmot, hogy pap legyek. Beszélgettem sok atyával, házasemberrel. Akit Isten hív, az tudja, érzi ezt – bátorság kell meglépni és onnantól már megy. Bármit választ az ember, egyszer kell dönteni. Nem szabad visszafordulni. Minden reggel úgy kell felkelni, hogy tudom, mit szeretnék elérni. Ennyire nem volt erős a hívás bennem, pedig mivel nagyon érdekelt a természettudomány, gondoltam, hogy piarista szerzetes leszek. Tudós és pap együtt. Mint a bencés Jedlik Ányos… de jött a szerelem. Akkor azt gondoltam, hogy házasként is tanúságot lehet tenni a hitünkről, még talán nehezebb is, de állok elébe. És itt a kizárólagos szeretetről beszélek, amelyet az Isten kegyelméből megtartott házasság előtti tisztaság jelképez, illetve a házassági hűség. Egy életen át.
Érdekelt az elektronika, apámmal már hetedikes kisgimnazista koromban sokat beszélgettünk a fizikáról, kapcsolásokról, így felmerült bennem, hogy legyek villamosmérnök. Dénes Sanyi bácsi volt a fizika tanárom, nagyon jó tanár volt, aztán igazgató lett, majd polgármester, nem volt ideje tanítani. Az új fizika tanárral nem tudtam együtt dolgozni, így inkább a kémia mellett döntöttem. Bejártam reggel 7-re – ilyenkor az ember még a saját nevét se tudja – Homonnay tanárnőhöz kémia faktra. Az osztálytársaim fizikára jártak, ők is bekerültek az egyetemre. Az is egy járható út lett volna, de én így elterelődtem a villamosmérnöki pályától. Felvettem a biológiát, így jött az orvosi. Azt gondoltam, hogy ez egy értékes, jól jövedelmező, hasznos, értékteremtő pálya. Misztérium a jövő, de úgy döntöttem, bevállalom.
Mit javasolsz egy mai középiskolásnak: hogyan érdemes eldönteni, milyen irányba menjen?
Alapvetően három szempontot érdemes figyelembe venni: a képesség, a szükségesség és az ember egyéni vágyai, azaz „mihez van kedvem?”. Olyan ez, mint három halmaz. Nézzük sorjában.
Az első halmaz a képesség.
Nagyon sok sorsot látunk az ambulancián, de a mindennapi életben is. Néha az látszik, hogy a szülő totál nem ismeri a gyermekének a személyiségét, így a képességeit sem. Ráerőltet valamit, ami nem megy és kész a csalódáshegyektől megroppant önbizalom hiányos gyerek. Persze a makacs, maximalista gyerek is elérheti magától ugyanezt.
Kedves Középiskolás! Mire vagy képes? Ezt kutasd ki! Ehhez nagyon jól kell ismerned magadat. Teszteld magad, állítsd magad feladatok elé. Pl. írj egyre jobb dolgozatokat. Nézd meg, hogy tudsz-e jobbat írni, még annál is jobbat. Ha sportoló vagy, érj el egyre jobb eredményeket. Teszteld le a határaidat! Ne kényszerből, hanem szorgalomból. Tarts önvizsgálatot! Emlékszem, Abigél néni egy jelentéktelennek tűnő egészségtan órán egy kérdőívet dugott az orrunk alá, hogy milyen tulajdonságaink vannak, melyek kellenek a megálmodott munkánkhoz és min kell még dolgoznunk. Hihetetlen, hogy milyen hasznos volt az a 20 perc komoly időráfordítás, míg koncentráltam, pedig olykor halálra untuk magunkat egészségtan órákon.
Ha pedig nem tudsz jobbat teljesíteni, akkor alázattal fogadd el, hogy ennyire vagy képes. Inkább legyél boldog egy alacsonyabb szinten, mint idegbeteg diplomás. Szánalmas, mikor valaki 54 évesen is megfelelési kényszerben szenved felelősségteljes beosztásban. Ismerek ilyet. Sőt kiábrándító volt megtudni, hogy jó néhány évfolyamtársam – akikről nem is gondoltam volna – nyugtató, esetleg vérnyomáscsökkentő gyógyszereket szed. Megjegyzem én sem bírtam ki gyógyszer nélkül, de annak rózsafüzér volt a neve. Az egyetemen azt is tapasztaltam, hogy sokan a második vagy harmadik szakon (egyetemen) voltak már, amikor találkoztunk, mert fogalmuk sem volt, hogy mire képesek. Nem tudtak elsőre jól dönteni, mert nem ismerték magukat.
A második halmaz a szükségesség.
Ez nagyon nehéz, mert széles látókör kell hozzá és bizalom a kapott információban. Nézz szét a világban, érdeklődj, mire van szükség, figyeld a trendeket. Fontosak a személyes kapcsolatok. Itt nem pusztán kapcsolati tőkéről beszélek, hanem jót beszélgetni a másikkal, megkérdezni, mik a tapasztalatai. Az ember így ismeri meg a világot. Ha van 20 millió jogász, ne te legyél a 20 millió egyedik, mert nem biztos, hogy lesz munkád a pályán és ezért esetleg felszolgáló leszel egy étteremben. Meg kell nézni a munkaerőpiacot, mire van szükség. Ez elég felnőttes dolog, nem véletlenül elsősorban szülői feladat. A döntés viszont a tiéd.
A harmadik halmaz, ez a legfontosabb, mert ez szabályozható. Ez az álmod, amit szeretnél csinálni. Isten sem akarja, hogy olyat csinálj, amit nem szeretsz. Akkor nem lenne szerető Isten és nem lenne értelme az általa belénk oltott kreativitásnak sem.
A három halmaz metszete legalább EGY pontot ki fog jelölni, ha nem többet és az lesz az a pont, ahol a te helyed van. Az Isten mindhármon keresztül szól hozzánk. Szükséges-e, képes vagy-e rá, elég kreatív vagy-e hozzá, lelkesedsz-e? E három alapján kell dönteni véleményem szerint.
Istent nem az fogja lenyűgözni, te milyen jól dolgozol, a tulajdonságaidat Ő adta. Azzal sose dicsekedj! Hanem az is nagyon fontos, hogy jó kedvvel végezd a munkádat, erkölcsösen, tisztelettel, becsületben, magad iránt, a családod iránt. Ez mind együtt számít, mert a cél, a végső cél, hogy üdvözülsz-e vagy sem.
Az üdvösségre megy ki ez a földi játék. Ez a végítélet. De nem kell azt gondolni, hogy az Isten valami „csak szenteknek való és nekünk nem teljesíthető” dolgot kér tőlünk. Nem, egészen hétköznapi dolgokat, melyeket Boldog John Henry Newman bíboros, aki az életszentség nagy hirdetője, egyszerű szavakkal foglal össze:
„Ne maradj ágyban, amikor elérkezett a felkelés ideje, pontosan feküdj le.
Végezd el kötelező imáidat, élj Isten jelenlétében egész nap és légy vidám!
Csak egy nap az élet: ébredéstől az elalvásig. A mai napon kell felismernem az Úr látogatását, a jót megtennem és a bűnt elkerülnöm.”
Szili, volt osztályfőnöködként két fontos dolgot szeretnék még elmesélni rólad az olvasóknak.
Az egyik, hogy te mindig minden körülmények között vállaltad a hited. Erre egy példa: kilencedikes korotokban, mikor Homokkomáromba zarándokoltunk, elmondtad, hogy 11 éves korodtól minden nap elimádkozol legalább egy tized rózsafűzért. Ez engem akkor nagyon meglepett, te pedig olyan természetességgel vállaltad, hogy engem is inspirált hasonlóra. A tanár tanult a tanítványtól.
Igen, ez a szokásom azóta is megvan. Történjék bármi (buli, vizsga, késői mozi, vendégség, vendéglátás, ügyelet, kirándulás), az egy tizedet minden nap elmondom most már a feleségemmel együtt. Ez a minimális törékeny 6 perc jár az Istennek és bizonyítottan el lehet mondani a mai modern időkben is. Sőt, azóta kiegészült a Lorettói litániával és egyéb imákkal. A kötött imákat szeretem, mert rendben tartanak. A spontán ima pedig jön spontán, azért spontán. De a spontán nincs mindig, ezért kell a kötött.
A másik dolog az átlag feletti kreativitásoddal és szervezőképességeddel kapcsolatos: gimnazista korotokban az osztályunk 3 éven át megnyerte a farsangi produkciók versenyét, és mindnek a megszervezésében oroszlánrészed volt, vagy te voltál az ötletgazda. Ezek számomra olyan emlékezetes produkciók voltak, hogy máig nagyon jó és vidám szívvel gondolok rájuk.
Akárcsak én.
Köszönöm a beszélgetést!
(az interjút Kanizsainé Rezsek Mária készítette 2017. január 25-én)
Interjú Kovács S. Józseffel, egykori tanítványunkkal
Joci, a te életed sok fiatal számára irigylésre méltó. 23 évesen filmfőszerep, ismer az egész ország, és reméljük fokozatosan a világ is megismer. Milyen volt az út idáig?
Lugoson, egy román kisvárosban születtem, alapvetően egy erdélyi parasztgyerek vagyok. 14 éves koromig éltem ott a családommal, utána átköltöztünk Bács-Kiskun megyébe, Bácsalmáson vettünk egy kis tanyát, és én eljöttem onnan 250 km-re, hogy itt tanuljak a nagykanizsai piarista iskolában.
Hogy a szüleim miért ide akartak járatni minket a nővéremmel együtt? Először azért, mert vallásosak vagyunk, másrészt meg úgy gondolták, hogy a piarista iskola tud olyan emberi értékeket adni, közvetíteni, amely embert nevel belőlünk. Mert tanulni lehet bárhol, azonban emberi dolgokat nem sok helyen. (A piaristákról már hallottak Temesváron, mert nővérem iskolája, a temesvári líceum a piaristák utódiskolája volt.) Harmadrészt azt akarták, hogy menjek világot látni, repüljek ki egy kicsit az otthoni gondviselésből.
2008-ban ideérkeztünk mindketten Nagykanizsára, de 2 év után a nővérem elment, mert nem bírta a távolságot a családtól. Engem is hívtak a szüleim, hogy menjek át Bajára, de én maradni akartam, mert a helyhez és a közösséghez én már annyira kötődtem, hogy itt szerettem volna érettségizni is. A középiskolában nem szerettem tanulni. Nem voltam sem szorgalmas, sem eminens diák. Azt tudtam, hogy én a színészettel akarok foglalkozni, az lesz a pályám, ezért szorgalmasan jártam Kereszty Ágnes tanárnő színjátszó körébe, és ezen kívül matekból voltam még jó (köszönhetően Oó Zsuzsanna tanárnő és Vereb Zsolt atya – matektanárok munkájának, no meg, hogy matekból nem kellett olyan sokat készülni, mint a többi tárgyból…)
Mielőtt úgy döntöttem, hogy színész leszek, sok minden akartam lenni. Egyszer még latin tanár is! Az úgy volt, hogy megkértem a kollégiumban Néder Balázs tanár urat, hogy magyarázza el a latint, mert nehézségeim voltak ezzel a nyelvvel: ”Tanár úr, mi ez a hülyeség, kérem, magyarázza el.” Olyan jól elmagyarázta, hogy utána 2 hétig latintanár akartam lenni.
De akartam űrhajós is lenni. 2012-ben a NASA kiadott egy jelentkezési lapot, arra vonatkozóan, hogy összegyűjtse azokat az embereket, akik közül kiválasztásra kerül az a néhány, akit 10 év múlva a Marsra küldenek, ha majd elérkezik az a technikai színvonal, hogy ember mehessen a Marsra. Én alkalmasnak tartottam magam erre a feladatra és jelentkeztem. Persze, amikor megnéztem a neten, kik jelentkeztek még, kiderült, hogy mindenkinek volt 3 sor kitüntetése, meg doktorija… De akkor még alkalmasnak tartottam magam ilyesmire is. Nem tudom, hogy mi lehettem volna abban a csapatban, valószínűleg a sofőr.
Aztán akartam még mozdonyvezető is lenni, meg asztrofizikus.
Végül letisztult bennem: én színész akarok lenni!
Hogy mi történt érettségi után? Rögtön felvettek egy OKJ-s színészképzésre és azt el is végeztem. Tanulni itt is kellett (volna), amit én még mindig nem szerettem. Utána felvettek a Kaposvári Egyetemre, és úgy vittem végig ezt az 5 évet, hogy nem tudtam magam magyarul jól kifejezni, nem tanultam, és nem olvastam eleget. Egy szóval: azokat a sikereket, amelyeket elértem a pályán, nem azért értem el, mert szorgalmasan tanultam és bújtam a könyveket, hanem mert voltak olyan emberek fölöttem, akik helyettem gondolkodtak és tudták, vagy láttak bennem olyasvalamit, ami miatt érdemes engem támogatniuk, ezen a pályán. (Mihály Péter színész/rendező, Naszlady Éva volt osztályfőnököm, Vereb Zsolt atya). De ez egy idő után nem elég, muszáj volt a sarkamra álljak. Plusz kellett hozzá, egy nagy adag szerencse és véletlen keveréke. Erre csak nem rég jöttem rá.
Hogyan jött a filmfőszerep?
Szürke senkik – nem tudom, hogy kerültem bele ebbe a filmbe.
Felvételiztem Kaposvárra és a harmadik rosta után készül a felvettekről egy fényképes-neves lista, ami elkerült a filmgyártó céghez. Valamilyen úton-módon – fogalmam sincs, hogy ki által – behívtak kettőnket az osztályból, egy-egy órás meghallgatásra, és végül úgy döntöttek, hogy én legyek a film főszereplője. És leforgattuk a filmet.
Nagyon érdekes volt a forgatás maga, mert egyrészt soha nem foglalkoztam még olyan behatóan az első világháború témájával, mint a forgatás alatt. Még történelem órán sem. Másrészt meg nagyon nagy megtiszteltetés volt, hogy egy 120 milliós beruházás főszerepét rám merik bízni. Nagyon különleges helyszíneken forgattunk, többek között egy régi bányában. Ez is nagyon izgalmas volt. És fantasztikus élmény volt, hogy figyelhettem a nagy színészeket, ahogy játszanak, ahogy hozzám szólnak a jelenetben, ahogy instruálja őket a rendező és ahogy fogadják, vagy végrehajtják az instrukciókat. Hihetetlenül tanulságos együttdolgozni a nagyokkal.
Úgy készültem a szerepre, hogy minden nap elolvastam egy emléket, egy naplóbejegyzést az első világháborúból, ez segített beleélnem magamat abba az érzelmi helyzetbe, amit a szerep megkívánt. A film, egy butított verziója annak a sok borzalomnak, ami igazából történt, amint erre rádöbbentem a korabeli naplóbejegyzésekből.
Ezen a pályán az is jó, hogy nem csak az első világháborúba tudom beleásni magam, hanem hogy ha Galileit kell játszani, akkor beleásom magam a XVI. századi történelembe és a csillagászatba.
Egy éve kezdtem el rendszeresen könyvet olvasni, úgy havonta egyet. A mérce a színészet szakmában heti egy könyv. Ez kötelező minden színésznek, jónak is rossznak is, a rendezőnek és az operatőrnek is. Aki ebben a szakmában dolgozik, annak műveltnek kell lennie.
Most A sátán fattya című második világháború után történő filmben forgatok. Egy kárpátaljai író Nagy Zoltán Mihály írta, és ez egy női passió. Én a főszereplő lánynak az öccsét alakítom. A téma kapcsán ebbe a korba is bele tudtam magam ásni, és megértettem, hogy mi történt Kárpátaljával a második világháború után, mikor odacsatolták az oroszokhoz, akik felgyújtottak, megerőszakoltak, elraboltak, meggyilkoltak mindenkit és mindent. Fájdalmas történet, de jó ezeket megélni és átélni, és tudni arról, hogy mi volt ott pár évvel ezelőtt, mert érzékenyebbé és felelősségteljesebbé teszi az embert.
De ugyanígy tudom mondani, hogyha egy görög drámát kell eljátszanom, vagy egy kortárs darabot, – ami azért érdekes, mert azt taglalja, hogy mi van most velünk, és bennünk, – ez mind érzékenyíti az embert és egyre felelősebbé, és egyre szabadabbá teszi.
És még a filmes munkáimról: most lesz márciusban egy film, a címe: Örök tél. Az is második világháború utáni dolog, abban egy orosz katonát játszom, és oroszul beszélek. Tetszik ez a 1900-1950 közötti korszak, remélem, hogy még sokáig tudom vinni ezt a vonalat.
A Szürke senkik–ben volt olyan jelenet, amit megcsináltál, és nem tetszett magadnak visszanézve?
Hát, egy csomó. Én magammal – mint általában az összes színész – kritikus vagyok. Például nem szerettem, ahogy ráncolom a homlokomat a filmben. De nem baj, mindenki azt mondta, hogy az tök jó, mert látszik, hogy gondolkodom.
A monológom sem tetszik túlzottan. Amikor arról mesélek, hogy az otthon maradt lánynak megígértem, hogy lelövetem magam, ha nem csókol meg. Ezt a jelenetet vettük fel a legtöbbször. Még most is úgy gondolom, hogy jobban el tudtam, volna mondani. De Kovács Istvánnak, a film rendezőjének tetszett, és én bízom a véleményében.
Vannak olyan pillanatok, amikre meg azt mondom, hogy na, ez jó lett.
Színházban vagy filmben szeretsz inkább játszani?
Úgy indultam neki a színészetnek, hogy inkább filmezni szeretnék. De időközben rájöttem, hogy azt nem lehet színház nélkül. Mert igazából a mozi is színház, – filmszínház régiesen, magyarul.
Teljesen más a kettő, mert a filmben másfél hónap alatt minden nap körülbelül másfél percet felveszünk, és ha elkapsz valamit, egy jó beállást, hanglejtést vagy egy jó nézést, az jó, és ha még fel is van véve sikeresen, akkor ez egy sikeres nap lesz.
A színházban sokkal könnyebb megcsinálni azt az ívet, amit a karaktered megkíván. És egyszerre jóval nehezebb is, mert percre pontosan minden egymásra épül. Folyamatosan ott kell lenned agyban is meg lélekben is. Időközben megszerettem a színházat is. Cserhalmi György, jelenlegi osztályfőnököm, arra tanít minket, hogy mind a színházban, mind filmen a szakmai pontosság elengedhetetlen, mindemelett emberségre és nagyfokú önismeretre sarkall mindenkit.
A szüleid mit szóltak ahhoz, hogy ezt a pályát választottad?
Anyukám nagyon szerette, sőt, ő most is szereti, mert szerinte én egy celeb vagyok, és régebben mindenkinek ezt mondta, hogy ő egy celebanyuka. Sokszor el is mondtam neki, hogy nem akarok celeb lenni. Véleményem szerint a celebség értelmetlen dolog, azt jelenti, hogy valaki a hírnévért és egy kis pénzért, eladja magát. Ezt nehéz volt anyunak elmagyaráznom, ő csak azt látja, hogy a fia ismert lett. És ennek őszintén örül.
Apu először ellenezte, mert mezőgazdasági mérnöknek szánt mondván – enni mindig kell, úgy biztosan lesz munkám. És ezzel egyet is értek, aki akar, menjen, mehet oda. Én nem fogom elvenni előle a helyet, de én nem ezt akarom. Én színész akarok lenni. Miután voltak kisebb-nagyobb sikereim, elfogadták a szüleim, hogy én színész leszek, és most már örülnek neki.
És ez egyben arra is jó példa, hogy mindegy, hogy mi akarsz lenni, festő, politikus, gépészmérnök vagy tanár. Egy a fontos, bármi légy is, azt végezd jól. Akard jól végezni. Akkor lesz sikered, a szakma el fog ismerni, és jönnek majd a megbízások. Természetesen vannak, akiknek ritkábban adatik meg egy jó lehetőség. Például itt a mennyasszonyom (Kőszegi Judit), nagyszerű színésznő, ő is öt éve van a pályán, mint én, és nagyon is érzi ennek a szakmának a nehézségeit. Holott, ő például ezerszer szorgalmasabb, mint én. De véleményem szerint ezt az idő pozitívan fogja igazolni, a befektetett és céltudatos munka előbb vagy utóbb úgyis megtérül.
Molière Szerelemdoktor című komédiájában 2011-ben egy iskolai előadáson
Mit üzensz a ma középiskolásainak?
Nemcsak a színésznek, hanem minden pályán fontos a műveltség. A műveltség által válik az ember bölccsé. Ha nem vagy művelt, akkor üres lesz az élet, üres lesz, amit csinálsz, üres lesz minden, amihez hozzányúlsz, vagy amire gondolsz. Ha nem vagy eléggé művelt, akkor mindig másokat fogsz utánozni, mások véleményét fogod hangoztatni, mert te semmihez sem fogsz tudni hozzászólni.
Hogy hogyan lehet a műveltséget megszerezni?
Egyik módja nyilván az iskola.
A gimnáziumban és majd az egyetemen is jó tanárokkal tudtok találkozni, akiktől viszont muszáj magatokba szívnotok a tudást, amit adnak. Mert adott egy tanár, tanít valahogy, így vagy úgy, izgalmasan vagy nem izgalmasan. De azért tanár, mert jártas abban, amit átad, mert ő ért hozzá. És valahogy ki kell húzni belőle azt, ami kell neked. Ő azért van ott, hogy te tanuljál és tudjál. Tehát az iskolában tanuljatok minnél többet, szívjatok magatokba minnél több tudást.
A másik módja az olvasás. Mert mi történik az olvasás során? Hogyha az ember olvas, sokkal komplexebben át tudja látni a dolgokat. Sokkal kreatívabban tud hozzáállni a világ összes problémájához. Sokkal gördülékenyebben veszi az akadályokat. És itt nem arról van szó, hogy azt értelmezed, mit jelent egyik szó a másik után, hanem elolvasol egy történetet, és abból rájössz valamire, és ettől gazdagabb lesz a lelked, Te magad is. És napról napra, ahogy olvasod a történeteket, amik megfognak, egyre gazdagabb és több leszel. Nem másnál, hanem magadnál, a tegnapelőtti magadnál. Tehát olvassatok minnél többet. Főleg a drámásoknak üzenem, hogy akik közülük a színészi pályára készülnek, kezdjenek el olvasni! A mérce a heti egy könyv. Persze nem kell rögtön beleugrani a mélybe. Szoktassátok hozzá magatokat ahhoz, hogy havonta vagy kéthavonta elolvastok egy drámát, egy könyvet, vagy olvassatok verseket. És akkor ezt az időintervallumot egyre jobban le kell csökkenteni. Egy hét, egy könyv, ha nem is lehet ezt tartani, törekedni kell rá.
Hogyha valaki rendesen akarja végezni a munkáját, akkor eljuthat akárhova. A Marsra is.
Mikor felkerültem Budapestre a Nemes Nagy Ágnes Humán Középiskola színész okj-képzésére, 32-en jöttünk az ország 32 középiskolájából. Azt tapasztaltam, hogy érettségi után, ahogy a fiatalok kijönnek a gimiből, elkezdenek zülleni. Talán azért van ez, mert gimiben tiltják az alkoholfogyasztást? Jogosan tiltják. És mivel érettségi után már felnőtt az ember, mindent szabad, ezért elereszti magát, mehet minden bele? Lehet, de ez nagy hülyeség, mert az ember elherdálja ezzel az idejét, de akár az életét is, ha nem tud kikászálódni ebből az egészből.
Az első év, számomra egy szakmai bukás volt, mert gyakran ittam és nem jártam be órákra. Ez a kettő elég ahhoz, hogy elássad magad. Gyakran éjszakáztam. Ez azt jelenti, hogy nem tudtam jelen lenni. Nem tudtam részt venni az órákon, az elméleten. A színpadon meg elröhögtem magam. Az tény, ha minden nap bulizol, minden nap fáradt és másnapos vagy. Ez azt jelenti, hogy nem veszed magad komolyan, nem veszed komolyan a szakmádat, nem veszed komolyan a szüleidet, nem veszed komolyan Istent, senkit. Senkit sem veszel komolyan.
És ebben az időben engem sem vettek komolyan mások: nem kerestek meg reklámfilmekkel, nem kerestek meg színházaktól, nem kerestek meg sehonnan se. Sőt, még az osztályfőnököm is csak kicsi szerepeket adott, remélte, hogy talán azt még valahogy megcsinálom, mert magában biztosan azt gondolta, hogy „Joci nem képes rá, hiszen nem jár be, folyamatosan álmos, folyamatosan másnapos”.
És az első lépés, ha valamit komolyan akarsz venni, ha abbahagyod az állandó éjszakázást és az igazán fontos dolgokra koncentrálsz, a haverok meg úgyis megvárnak. Nekem nem volt B tervem. Én azt döntöttem, úgy választottam, hogy nekem csak a színészet kell és semmi más. MIKOR EZT OTT MÉLYEN ELDÖNTÖTTEM, AKKOR ELKEZDTEM ERRE KOMOLYAN RÁTENNI AZ ÉLETEM. Most már tudtam arra fordítani a drága időt, ami lényeges, ami fontos.
És ekkor érdekes dolgot tapasztaltam: elkezdtek velem jó dolgok történni. Elkezdtek megkeresni ezek a szerepek. Megkértem a párom kezét, idén fogunk összeházasodni.
Ezzel azt akarom mondani, hogy ha az ember hoz egy határozott döntést valami komoly és jó dolog felé, akkor komoly és jó dolgok fognak jönni ezután az életében. És tényleg az én életem is teljesen más irányt vett. Üzenetem: a döntés és az aszerinti élet nagyon fontos.
Ha ezt a hármat betartjátok, akkor a legnevesebb egyetemekre is sikerrel pályázhattok, és gazdag, izgalmas, értékes lesz az életetek, és a kapcsolataitok.
Ha ki tudnál emelni egy jó és egy rossz dolgot az itt eltöltött éveidből, kiemelnél-e? Mi az, amire szívesen emlékszel és, mi az, amire nem?
– Van még telefonleadás a kollégiumban esténként?
– Most már nincs.
– Hát, én amondó vagyok, hogy azt vissza kellene hozni. Komolyan mondom, mert a telefonleadás az egy jó dolog volt. Persze többször is áthágtam, nem adtam le a telefonom, és akkor másnap reggel lebuktam. Igazából sokkal jobb volt az -visszaemlékezve, – hogy leadtam a telefont és akkor nyugodtan alszom. Mert reggel úgyis kelt majd az ügyeletes tanár.
Jó és rossz dolog? Nem tudom. Valahogy nem tudok olyan rossz dolgot mondani, amit utáltam.
Jó dolog? Hát a közösség! Az marha jó volt. Remélem, hogy még most is az. A közösség. Mert itt olyan kapcsolatokat és barátságokat sikerült kiépítenem, amik még most is tartanak és megvannak.
Az a 4 év, amit itt töltöttem a piarista iskola falai között, az igazából megalapozta azt az egészet, ami utána kezdődött. Kaptam egy olyan stabilitást, egy olyan talpraesettséget, amit valószínűleg máshol nem kapok meg. Itt azonban megkaptam, és ezt használni is tudom.
(az interjút Kanizsainé Rezsek Mária készítette 2017. február 22-én)
A 2008. őszén kezdtem meg középiskolai tanulmányaimat a Piarista Gimnáziumban. Általános iskolás korormban még a Batthyány volt a favorit, de a Piárt is megjelöltem. Amikor jött az értesítés, hogy szóbeli felvételi is lesz, kicsit megszeppentem, de elmentem rá. Jó emlékként él bennem ma is. Az elbeszélgetés után még volt lehetőség sorrend módosításra, sokat gondolkodtam rajta. Majd édesanyám tanácsa alapján – miszerint fontoljam meg, hogy 1000 közül vagy 500 közül akarok-e egy lenni – döntöttem, és a Piarista Iskola került az első helyre.
Nagyon szerettem piarista diák lenni, sokat kaptam a négy év alatt. Olyan tanáraink voltak, akik nem csak oktattak, hanem személyiségükkel általános értékeket is közvetítettek, ami szerintem a jó tanár egyik fő ismérve.
Közhelyként hat, de én már ötödikben, az első történelemórák egyikén elhatároztam, hogy régész szeretnék lenni. Így amikor 2012-ben érettségiztem, nem volt kérdés, hogy ilyen irányban keresek egyetemet is. 2012-ben új szakként indult a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a régészet, ez nekem kapóra jött és ide jelentkeztem. A választásban segített tanáraim inspirációja is. A gimnáziumi történelem tanárnőmtől – aki szintén Pázmányos volt – nagyon sokat tanultam, ő emberileg is követendő példa volt a számomra. Mély nyomot hagyott bennem, hogy a 2010-es évben gimnáziumunk szervezésében néhány diáktársammal egy tehetséggondozási program keretében meglátogattuk a Pázmány piliscsabai campusát, ahol körbevezettek minket és még az órákra is beülhettünk „kis” tizedikesként.
Családias hangulatban telt az első év, kb. 30-an voltunk a szakon, olyanok voltunk, mint egy gimnáziumi osztály. Sok tapasztalatot szerezhettünk mind a 3 éves alapképzés, mind most a mesterképzés keretein belül. Lehetőségünk volt/van hazai- és külföldi projektekben is részt venni.
Milyen külföldi projektekben vettél részt? Minek az ásatásán dolgoztatok és mennyi ideig? Milyen nehézségek merülnek fel egy ilyen munka közben?
Kétszer volt alkalmam eljutni Szíriába.
Első alkalommal Margat várában ásatási- és leletfeldolgozási munkában vettem részt a SHAM (SyroHungarianArchaeologicalMission) keretein belül. Margat vára (Qal’at al-Marqab) a Közel-Kelet egyik legnagyobb középkori vára, melynek kutatásán dolgozik a misszió 2006-óta. A lelőhely a Johannita Lovagrend legkiemeltebb szentföldi erődje volt.
Második alkalommal a nyári szezonban a kulturális világörökségi helyszín, a Krak des Chevalier roncsolásmentes régészeti kutatását és építészeti felmérését is megkezdtük.
Margathoz hasonlóan II. András királyunk keresztes hadjárata alkalmával – melynek idén van a 800. évfordulója – ezt a várat is meglátogatta, sőt jelentősen támogatta. Sok tapasztalattal gazdagodtam minden alkalommal, például besegíthettem a kerámiarestaurálásba, illetve megtanulhattam az építészeti felmérések alapjait.
A régészet egy olyan hivatás, ami sok helyre eljuttat, legyen szó belföldről vagy külföldről. Az őszi szemeszter elején Olaszországban, Ostiában dolgoztunk egy kisebb csapattal, majd október közepétől november közepéig Kurdisztánban volt lehetőségem ásni a Kurd – Magyar Régészeti misszióval, szintén Major Balázs vezetésével. Minden egyes terepi munka más és más. Nehézségek mindig adódnak minden munka során, hiszen akár hónapokig össze vagyunk zárva, és olykor megesik, hogy elfogy a lendület, de próbáljuk motiválni egymást. Rengeteg emberrel találkozunk egy-egy ilyen munka kapcsán, és sok jó élménnyel is gazdagodunk. A szírek például nagyon vendégszerető és kedves emberek, könnyű volt velük szót érteni, még így is, hogy nem beszélek a nyelvükön.
Az ásatások alatt milyenek a munkakörülmények? Mennyi ideig tart egy-egy projekt? Az ásatásokon kívül mire jut még idő? Hol laktok mindeközben?
Szíriában első alkalommal tavasszal (március közepétől április közepéig) voltam, akkor Jableben egy bronzkori tellen laktunk, ami sok régész álma. A nyári szezon szintén egy hónap volt, ekkor egy hotelben laktunk egy Kurfajsz nevű településen. A várban, ahol a kutatás zajlik a helyiek 9-17-ig dolgoznak, így nekünk is ebben az időintervallumban van lehetőségünk végezni a munkánkat. Nincs mindig mindenki a terepen egy-egy szezonban, mivel az ásatás mellett a leletek feldolgozása (kerámiatisztítás, restaurálás, rajzdokumentáció) is folyik. Igyekszünk a lehető legtöbb időt a kutatásra fordítani, hogy kihasználjuk a sokszor nagyon rövidnek bizonyuló egy hónapot, de Major tanár úr – a misszió vezetője – mindig igyekszik bezsúfolni a szoros munkába egy-két kirándulónapot is.
Hogyan kerültél ebbe a munkacsapatba?
A tanszékvezető megkérdezte, lenne-e kedvem részt venni a szíriai kutatásban, én pedig igent mondtam.
Tavaly köztársasági ösztöndíjban részesültél, milyen érzés megkapni ezt az ösztöndíjat?
Az ösztöndíj elbírálásakor figyelembe veszik a tanulmányi átlagot, közösségszervező tevékenységet, közösségért végzett munkát, ezen felül a nyelvvizsgák száma illetve a publikációk száma jelenthet plusz pontokat. Esetemben az első három pontnak volt relevanciája, tanulmányi eredményeim jók, illetve a Iosephinum Kollégium diákbizottságának tagjaként, valamint a Régészeti Tanszék demonstrátoraként sok közösségi „munkát” végzek.
Mindeközben emberi kapcsolataid hogyan alakultak?
Az egyetemi évek során sok szoros baráti és szakmai kapcsolatom alakult ki a diáktársaimmal és a tanáraimmal egyaránt. Tanáraimtól sokat tanultam/tanulok, az egyetemen kapott dolgokat jól tudom majd hasznosítani a jövőben is Legtöbb emlékem ásatásokhoz, a szobatársaimhoz, barátaimhoz és a campushoz kötődik. Nagyon sok mindent kaptam a gimnáziumi és az egyetemi évek alatt is, amik nélkül nehéz lenne boldogulnom a jövőben.
Mik a terveid a jövőre nézve? Hogyan képzeled el az életet a Pázmány után? – a szakmai utadat a választott szakodon viszed tovább?
Természetesen a régészetben képzelem el a jövőm. Szeretnék doktori képzésre jelentkezni, a jövőben pedig szívesen tanítanék is. Szívesen mennék Olaszországba egy külföldi cserefélévre, de bármely ország bármely egyeteme szóba jöhet, ahol oktatnak antik-, középkori- vagy roncsolásmentes régészetet.
Mit adott neked a piarista iskola, mit üzensz a mai diákságnak?
A piarista iskola megtanított erkölcsös, egyenes embernek lenni, a hit útján járva élni a mindennapokban. A színvonalas oktatás révén jól megállom a helyem az egyetemen is, aminek hála, jó úton haladok, hogy elérhessem a célom.
A piarista iskola gondolkodó fiatalokat nevel.
Kedves piarista diákok! Használjátok ki ezt az időt, tájékozódjatok. Ne munkát, hanem hivatást válasszatok!
Anita! A te utad nem egy mindennapi út, ritka hivatás. Büszkék vagyunk rád, hogy hogy vannak elképzeléseid, mersz a saját utadon haladni és hogy meg tudtad valósítani az álmaidat. Még nagyon sok jó régészeti helyszínt, kitartó lelkesedést és sok boldogságot kívánunk további életutadon.
Köszönöm a beszélgetést!
(az interjút Kanizsainé Rezsek Mária készítette 2017-ben)
Minden vallomás előtt köszönöm a ‘csöndes erőt’, jólesik, bár gyakran elbizonytalanodom. Például jó döntés volt-e a doktori képzésbe belevágnom? De rendszerint arra jutok, hogy ha nem vágtam volna bele, akkor sajnálnám, hogy visszautasítottam a lehetőséget. Hajlamos vagyok elégedetlenkedni mindennel és mindenkivel.
Ez valószínűleg egy állásinterjún a negatív tulajdonság kupacba kerülne, szerintem átok és áldás egyszerre, a „nem elég jó” és a „biztos, hogy ez minden?” a két legnagyobb motiváló erőm.
Milyen volt az út ezidáig?
Visszanézve egyik lépés hozta a másikat, például az érettségi után nem volt kérdés, hogy egyetemen szeretnék tanulni. A Budapesti Corvinus Egyetemre (ma Szent István Egyetem, korábban Kertészeti egyetem) jelentkeztem Élelmiszermérnök BSc szakra. Nem volt egyszerű döntés, matekkal és kémiával felvételiztem, de legalább ennyire szívesen foglalkoztam volna törivel és magyarral is. Döntést kellett hoznom, ahol a következő logikát követtem: ha humán irányba tanulok tovább, 99%, hogy nem fogok otthon számolni vagy kísérletezni, ha viszont reál irányba, akkor sem kell teljesen elbúcsúznom a töri-magyar volnaltól, szabad időmben annyit olvasok, annyit járok múzeumba, színházba, operába, amennyi csak belefér. Így tehát az előbbi mellett maradtam, hogy mindkét irány megmaradjon.
A BSc után azonnal az MSc-re jelentkeztem.
Nem is gondolkodtam másban. A PhD képzés, Szent István Egyetem, Kertészettudományi Doktori Iskolájában, illetve a Borászati Tanszéken, ebből a szempontból más. Ezt nem terveztem, sőt sokkal inkább a termelésben tudtam volna magam elképzelni. A konzulensem viszont felajánlotta, hogy jelentkezzek a doktori képzésre, ahol azóta Borélesztők stressz-metabolit képzésével foglalkozom.
Ennek az eredménye az is, hogy egy éve hirtelen az iskolapad túloldalára kerültem, hiszen a tanulás és kutatás mellett tanítok is az egyetemen.
Maga a tanulás ma már nem akkora kihívás. Ha szabad ilyet mondanom, már jól megtanultam tanulni, lassan 20 éve ülök az iskolapadban és úgy gondolom, ha az ember elég kitartó és megérteni próbálja az összefüggéseket, nincs az az iskolai követelmény, amit ne lehetne teljesíteni.
A kísérleti munka során azonban sokszor érnek váratlan dolgok, amit akkor sem lehet tervezni, ha minden létező tudás birtokában lennék. Erre egy példa: amikor a vízoldható aminosavak nem oldódnak vízben… Ilyenkor azt mondja az ember, hogy soha többet be sem teszi a lábát a laborba. Persze nem gondolom komolyan. Újra nekiveselkedem, keresnem kell valami megoldást, ez az a rész, amit igazán élvezek.
Az oktatás, ha lehet még a kutatásnál is nagyobb kihívás. Soha egy órát sem töltöttem azzal, hogy arról tanuljak, hogy kell tanítani! Az semmire sem elég, ha az anyagot tudom. Bizony ezt a harmadát a feladataimnak egyelőre nem élvezem igazán. Ebbe is bele lehet/kell tanulni, például, hogy egy csoportot hogy irányítson ésszerűen az ember egy gyakorlat során. A következő évfolyamoknál már talán könnyebb lesz a helyzet, mivel egyre nagyobb lesz köztünk a korkülönbség, így könnyebb a „tanárnő” szerepbe bújnom. Amire persze erre nem lenne semmi szükség, de úgy vettem észre, a hallgatóknak nem egyszerű elfogadniuk, hogy attól még tanulhatnak tőlem, hogy majdnem ugyanannyi idősek vagyunk, egyszerűbb számukra, ha magázódunk és én követelően, ellentmondást nem tűrően lépek fel velük szemben. Erre az idősebb kollégák csak legyintenek, szerintük mindenki így kezdi, és kell idő, hogy magam kialakítsam, hogy milyen stílusú órákat szeretnék tartani.
Bori, te nagyon szerény vagy, és nem beszélsz arról, hogy kitüntetéses diplomával végeztél, és a középiskolában is mindvégig kitűnő tanuló voltál. Szerettél tanulni?
A válasz erre igen és nem egyszerre. Nincs ellenemre, ha új dolgokat hallok-látok, pláne ha azt még érdekesnek is találom. Amikor meg kell jegyezni bizonyos dolgokat, néha szenvedésként értékelem, nem kevés erőfeszítésembe kerül ilyenkor mégis folytatni… Ugyanakkor, ha valamit tud az ember és emiatt összefüggéseket fedez fel – na nem eddig sosem hallott dolgokat, csak amiket ő maga eddig nem látott át – az rendkívül jó érzés.
Mindeközben emberi kapcsolataid hogyan alakultak?
A gimi ebből a szempontból egy nagyon letisztult rendszer: minden nap azonos emberekkel találkozunk az osztályban, van akivel szívesen, van akivel kevésbé, és ér jó is rossz is, de az összetartozás kérdésen felül áll. Két kategória létezik felnőtt és gyerek, élesen elkülönülve.
Ez teljesen más az egyetemi évfolyamok több száz embere, csoport beosztások, görgetők, szabadon választható – és nem egymásra épülő tárgyak tengerében. Rétegződnek az emberi kapcsolatok: rengeteg ember, akivel kénytelen vagyok kapcsolatban lenni, számos ismerős, akivel ha beszélek is pár szót csak jelentéktelen dolgokról, kevés barát, akikre lehet számítani (többen gimis volt osztálytársaim). Ebben a kesze-kuszaságban biztos pont, hogy a szüleimnek a gyereke maradok mindig, és „barátaim”, a már szintén felnőtt testvéreim. Amíg fiatalabbak voltunk, ezt nem úgy értékeltem, mint ma.
Valamint minden ember közül – ha úgy tetszik – „legjobb barátom” a férjem.
Bori, a doktori iskola után mik a további terveid?
Több lehetőségem is van és még én magam sem tudom melyiket is szeretném leginkább, ugyanis minegyiknek megvan a maga előnye (és hátránya). Most abban a kényelmes helyzetben vagyok, hogy csak határozott időre kellett elköteleződnöm, de a doktori képzés az utolsó ilyen lehetőség. Innentől akár a tanszéken maradok mint oktató, akár az iparban helyezkedem el mint alkalmazott, vagy édesapám mellett a saját családi borászatunkban, az onnantól közel egy életre szól, de legalábbis behatárolja, hogy később milyen irányba válthatok, ha erre kerül sor.
Mit adott neked a piarista iskola, mit üzensz a mai diákságnak?
A legprofánabb dolog: erős tárgybeli tudásalapokat kaptam, amit a mai napig használok – kémiából, matekból, helyesírásból, latinból.
Több, kevésbé definiálható, nehezebben megfogható dolgot is kaptam, amely mégis nagyon fontos az ember életében: „mihez tartást” adott, emberiességre nevelt, nem leereszkedő -, hanem igazi segítőkészségre.
Mit üzenek a mai diákságnak? Elsősorban azt, hogy senki se fogadja el azt, hogy ez a maximum, ennyi elég. Mindig van tovább, több, jobb! Ne legyetek kishitűek, ne gondoljátok, hogy nektek ez nem megy. Tapasztalatom szerint az ember „felnő” a feladathoz, csak neki kell állni, és a következő teendőre kell koncentrálni.
Bori, lényegre koncentráló éned a régi. Röviden és tömören – ez volt mindig is a stílusod. Kívánok neked a jövőben inspiratív kutató környezetet, családod körében pedig sok boldogságot. Köszönöm a beszélgetést!
Köszönöm én is!
(az interjút Kanizsainé Rezsek Mária készítette 2017 áprilisában)
