A piarista gimnáziumtól a chichagói egyetemig

Helga, a Te történeted igazi sikertörténet. Most a világ egyik legrangosabb egyetemén, az amerikai Notre Dame Egyetemen tanulsz,  előtte fél évig Oxfordban voltál ösztöndíjas. Milyen út vezetett a piarista iskolától Amerikáig?

Általános iskolában számomra fontos volt, hogy katolikus iskolában tanuljak tovább, így esett a választásom a piaristákra. Az igazat megvallva, nem néztem különösebben utána az iskolának, nem foglalkoztam mindenféle statisztikákkal. Emlékszem, hogy a felvételin egy történetet kellett hangosan felolvasni, aminek a szövegére egyáltalán nem figyeltem, akkor azt gondoltam, hogy talán a Neveletlen hercegnő naplójából volt egy rövidebb részlet. Az értettem meg belőle, hogy a szereplők misén voltak, és volt valami gumicukor is a történetben, majd a „lány” elkezdett vihogni (nem nevetni, vihogni). Zsolt atya megkérdezte, hogy vajon miért nevetett a lány, mire én azt mondtam, hogy biztos megszállta az ördög. Erre nagy nevetés tört ki, Zsolt atya pedig teljes komolysággal visszakérdezett, hogy „Az ördög?” Mire én rávágtam, hogy igen, természetesen az ördög. Nem tudom, hogy mi volt a történetben pontosan, de bekerültem a gimnáziumba. Ezt azért mesélem el, mert ez volt az első élményem a gimnáziummal kapcsolatban. A kollégista éveimre visszagondolva egyaránt voltak jó és rossz dolgok. Dósai atya osztályából (aki osztályfőnököm volt), a lányok közül csak ketten voltunk kollégisták, majd két év múlva egyedül maradtam, így mindig abba a szobába voltam beosztva, ahol éppen maradt egy szabad hely. Visszagondolva, kicsit irigy voltam a többi lányra, akik négy-öt évig együtt éltek, és igazán jó közösséget alkottak. Persze, nagyon sok szeretetet kaptam tőlük, de mindig különcnek éreztem magam. Negyedik évben megalapítottuk Adrival, Ritával, és Fannival az „Arisztokraták társaságát”, amiben semmi sznobság nem volt, pusztán lázadás, mert nem akartunk késsel és villával enni, és ettől valahogy „menőnek” éreztük magunkat. Sok időt töltöttünk együtt, még történelem versenyre is beneveztünk, amit a mai napig sem értek, mert ha valakinek nincs tehetsége a történelemhez, akkor az én vagyok. Soha nem láttam át, hogy ki kivel és miért harcol, vagy hogy miért éppen az nyert egy-egy csatában, aki nyert. A lényeg viszont az, hogy életreszóló barátság alakult ki köztünk, amiért nagyon hálás vagyok, hiszen a legszebb emlékeim a gimnáziumból ehhez a három lányhoz kötődnek.
Dósai atyával sokat kirándultunk. Az egyik legemlékezetesebb kirándulásunk Szlovákiába volt. Akkor még román állampolgár voltam, és nem engedtek át a határon. Erre ennyi év távlatából is fájó visszagondolni. Viszont hihetetlen élmény volt, ahogy az osztályom kiállt mellettem, és ettől olyan büszke voltam rá, hogy erdélyi vagyok.

Lassan elérkezett az érettségi. A legviccesebb az volt, amikor biológiából a tiszafát húztam, és meg kellett keresni az asztalon a növényt a sok másik között, és amikor megtaláltam, átható avas disznózsír szaga volt. A tanáraim gyakran mondták, hogy sokkal többet fogok tanulni az első egyetemi vizsgámra, mint magára az érettségire, na, de ki hitte akkor el…

Hamarosan azonban következett a továbbtanulás. Számomra nagyon nehéz volt eldönteni, hogy hogyan tovább. Nagy álmom volt, hogy orvos leszek, mégpedig szívsebész. A tizenegyedik osztály után úgy döntöttem, hogy a nyaramat arra áldozom, hogy elmenjek egy kórházba ápolónak, és megnézzem, hogy ez mennyire nekem való szakma. Csak néhány benyomás, ami bennem maradt abból a nyárból: két hónapig minden második nap reggel 5-kor keltem, hogy 7-re Zalaegerszegen legyek; mindig sírtam, ha valaki meghalt (de csak úgy „stikában”, mint a nagyok, hogy senki ne lássa); gyakran elaludtam a buszon az éjszakai műszak után, és a sofőr keltett; akkor is sírtam, amikor először láttam dobogó szívet egy nyitott mellkasi műtét során (de itt inkább a csodálattól); sok rémálmom volt a patológia után; volt egy bácsi, akit nagypapinak szólíthattam, és akit nagyon megszerettem.

Végül úgy döntöttem, hogy nem leszek orvos. A szüleim hallottak a bionikáról, mint egy határterületről az orvosi és mérnöki tudományok között. Elmentünk nyílt napra a Pázmányra, és úgy döntöttem, hogy oda megyek tanulni. Elég kemény volt az eleje, rengeteg matekot tanultunk, ami egyáltalán nem olyan volt, mint a gimnáziumban. A programozást a mai napig sem szeretem, sokat szenvedtem vele. Az első számítógépemet az egyetem elején vettem, így sajnos nem állt hozzám túl közel semmi, ami ezzel kapcsolatos volt. Úgy néztem rá, mint egy kötelező rosszra, ami azért valahol jó mélyen hasznos. Gyakran hallottam, hogy a programozás egy eszköz. Később azért nagy hasznát vettem, és volt egy-két szép pillanatom is, amikor egy kód éppen lefutott.

Szeretném, ha az eredményeidről számszerűen is beszélnénk. Kitűnőre érettségiztél, 98%-os matek érettségit írtál, és az egyetemen 5 éven keresztül egyetlen matematika tantárgyadból sem volt ötösnél rosszabb jegyed. Vagy rosszul tudom?

Az egyetemen szerintem csak a matekból csináltam ilyen „presztízs” kérdést. Sokat gondolkodom rajta, hogy például most Amerikában miért fektetek ennyi energiát abba, hogy megtanuljak dolgokat, mikor már senkinek nem tartozom „elszámolással”, rajtam és egy-két tanáromon kívül senki nem tudja a jegyeimet. Aztán mindig rájövök, hogy felelősek vagyunk azért, amit kaptunk. Számomra egy nagy ajándék, hogy itt lehetek, mint ahogy az is az volt, hogy a Pázmányon lehettem, így igyekeztem komolyan venni, és kihozni belőle a legtöbbet. Mindig tudom, hogy miért dolgozom, mi a cél, így néha bár nehéz, de soha nem teher a tanulás. Emlékszem, még amikor Erdélyben tanultam, rengeteget versenyeztem matekból. Az én családom nem volt tehetős, nem engedhettük meg a külön tanárt, aki felkészítsen, mint sok akkori román barátnőm szülei, de ez valahogy motiváló erő volt. Szóval nagyon rögös volt az út az egyetemi matek ötösökig.

Mi inspirált arra, hogy a kutatásokba belevesd magad?

Az egyetem második évében a húgom cukorbeteg lett, ami nagyon megviselte a családot. Így visszagondolva, sok szempontból megváltozott az életünk akkor. Anyukámnak nagyon nehéz volt (és még mindig az) a betegség kialakulását követő első néhány év, amit soha nem mutatott felénk, de tudtuk. Bionikus tanulmányaim harmadik évében önálló laboratórium témát kellett választanom, ami egy olyan inzulinpumpa tervezése volt, amihez nem kell tű, hanem ultrahang alapú, és bőrön keresztül adagolja az inzulint. Nagyon motivált voltam, mert láttam, hogy sok Andihoz hasonló gyerek és családja életét tehetném könnyebbé azáltal, hogy fájdalommentesen lehet adagolni az élethez szükséges inzulint. Ennek a pumpának az alapjaiból írtam a BSc tézisemet. Konzulensem, Dr. Gyöngy Miklós, aki zseniális kutató és oktató (és sok más szempontból is igazi példakép előttem), az Oxfordi Egyetemen doktorált egy ultrahang laborban, és általa kerülhettem én is Oxfordra fél évre, hogy ott folytassam kutatásaimat a transzdermális (bőrön keresztüli) inzulinadagolás terén. Ugyanaz lett ott a konzulensem, mint aki Miklósnak is volt. Ez az oxfordi professzor egy zseniális ember, akinek hihetetlen nagy tudása van az ultrahang terén, és akitől rendkívül sokat tanultam. Egy róla terjedő legenda szerint ő került be legfiatalabban az oxfordi professzorok közé.

Sokat kutattam, amíg kint voltam. Hihetetlen volt számomra, hogy minden rendelkezésemre áll a kutatáshoz. Teljesen más az oxfordi mentalitás a kutatás terén, mint itt Magyarországon, de ez egy másik történet. Amikor hazajöttem, még egy év volt vissza az MSc tanulmányaimból. A diplomám témája a kint végzett kutatásaim eredményein alapult. Tavaly júniusban szereztem meg a bionikus diplomámat, így már hivatalosan is mérnök vagyok.

Nagy kérdés volt számomra, hogy hogyan tovább. Szerettem volna kutatni, így a doktori iskola tűnt a legreálisabbnak. Felvételiztem Drezdába a doktori iskolába, gondolkodtam egy Budapest-Milánó doktori képzésen, illetve a Pázmányon is. Egy nap azonban csörgött a telefonom. A konzulensem volt, aki megkérdezte, hogy akarok-e menni Amerikába. Fogalmam se volt, hogy miről van szó, amikor azt mondtam, hogy igen. Friss diplomával, amikor azt sem tudod, hogy mit kezdj az életeddel, valaki felhív, hogy akarsz-e egy évet Amerikában tölteni… Most itt vagyok Notre Dame-ben, ami egy katolikus egyetem Chicagótól kicsit keletre, a Michigan-tóhoz közel. Azt kell róla tudni, hogy itt nagyon hideg a tél (most épp -19 fok van, a térdemig ér a hó, de néhol teljesen el is lep), de ettől eltekintve egy gyönyörű kampusszal rendelkező egyetem. A főépülete egy aranykupolás dóm, tetején egy hatalmas arany Mária szoborral, két kis tava, és rengeteg, kicsit Oxfordot idéző épülete. Mindenki fut, még hóban is, természetesen, rövidnadrágban, amitől a hideg kiráz.

A  Notre Dame Egyetem az arany kupolával

Közben kiderült, hogy egy üzleti képzés az, amire jelentkeztem, a lényege pedig az, hogy hogyan vigyünk egy tudományos ötletet a piacra. Nagyon tetszik maga a képzés, sok kreativitást igényel, és sok interakciót az emberekkel. Másik oldalról iszonyatosan kemény itt az egyetem, rengeteget kell dolgozni, de látom, hogy megéri.

Nem voltak nyelvi nehézségeid?

Szerencsére Oxfordban sokat magamra tudtam szedni az angol nyelv terén. Nyelvi nehézségeim főként abból adódtak, hogy néha meg voltam szeppenve, amikor meg kellett szólalni. Aztán egy idő után kezdett bántani, hogy rengeteget készülök az órákra, majd ülök, mint egy zsák szalma, úgy, mintha azért lapítanék, mert nem csináltam semmit. Igazából ebből a komfortzónából volt nehéz kilépni, és megmutatni, hogy nekem is vannak értelmes gondolataim egy-egy témával kapcsolatban. Sajnos itthon nem elvárás az aktív órai részvétel. Néha még mindig vicces, amikor megkérdik, hogy orosz vagyok-e, mert olyan az akcentusom, vagy amikor mondom, hogy „I am Hungarian”, majd azt felelik, hogy „I am also hungry, my friend”. Ez főleg az aranyfogukat megvillantó amerikaiak szájából vicces.

Ha végeztél, mit fogsz csinálni? Üzletemberként vagy kutatóként látod a jövődet?

Ha végeztem Notre Dame-ben, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen fogok tanítani, másrészt pedig projektek kivitelezésében fogok segíteni. Szeretnék továbbra is együtt dolgozni a mostani ultrahangos csapattal. Kicsit furcsa volt nekem, hogy itt Amerikában sok cég, amit meglátogattunk, nem profitorientált, hanem néha magának a mérnökségnek a szépségéért hoz létre innovatív dolgokat vagy pedig azért, mert egy társadalmi problémát próbál megoldani. Nemrég jártam a Google-nél, aminek az alelnöke, Jim Lecinski említette, hogy a Google szemüveget nem azért tervezték, hogy tömegek megvegyék, hanem mert egy érdekes mérnöki feladat volt – tehát szórakozásból. Egy Notre Dame-i alapítású non-profit cég pedig adományokat gyűjt könyv formájában, amiket aztán elad (ingyen szállítanak Európába is http://www.betterworldbooks.com), és a befolyó összeget az afrikai gyereket iskoláztatására fordítják. A hozzájuk érkező tankönyvek is egyenesen Afrikába mennek. Egy másik projekt, amin a következő félévben dolgozni fogok az az, hogy hogyan biztosítsunk biztonságos fűtést dél-afrikai családok számára kevesebb, mint $20-ból. Ezt a mentalitást szeretném hazavinni, és olyan akár non-profit céget, cégeket alapítani, amiknek nem az a céljuk, hogy a tulajdonosok meggazdagodjanak az emberek nyomorán, hanem hogy kicsit jobbá tegyék a világot, főleg annak kelet-európai részét.

Hogyan fér mindebbe a család? Tervezel családot?

Amikor igent mondtam Amerikára, még egyedülálló voltam, és úgy gondoltam, hogy az a világ egyik legjobb dolga, hogy az ember kezében van egy mérnöki diploma, egy remek ösztöndíj az Államokba, sok utazás, kaland… Majd egy nap betoppant István.Istvánt Oxfordban ismertem meg, és jelenleg is ott kutat, immár postdocként. Kicsit meredeknek tűnt egy Anglia-Amerika távkapcsolatba belekezdeni, de úgy érzem, hogy volt mire építenünk, és nem bántam meg, hogy így döntöttem. Rengeteg közös élményt szereztünk az elmúlt egy év során, nagy boldogság számomra, hogy az amerikai élményeim egy jelentős részét vele oszthatom meg.

Istvánnal és egy “I’m also hungry, my friend” alakkal New Orleansban

Visszatérve a kérdésre, a napokban olvastam egy Gary Chapman könyvet, amelyben azt írja, hogy “A legtöbb ember éveken át készül a hivatására, arra azonban alig fordít energiát, hogy felkészüljön a házasságra.” Próbálom úgy alakítani az életem, hogy ne csak a munkámmal foglalkozzak, hanem kitüntetett helyet kapjon benne a mostani és a majdani családom is. Nagyon élvezem, hogy most van egy saját háztartásom, magam osztom be az ösztöndíjam, megtanultam kenyeret sütni (erre vagyok a legbüszkébb), sokat beszélek Istvánnal, van időm a sportra is… Látom, hogy mennyire nehéz helyesen beosztani az időmet, és néha fogalmam sincs, hogy mi lesz majd, ha mondjuk építkezni szeretnénk, vagy ha még gyerekek is lesznek, de ez annyira szép része az életmnek, és annyira hálás vagyok Istennek ezekért a “problémákért”. Számomra az is fontos, hogy mindig megtaláljam az intellektuális kihívást, és ezt szeretném majd anyaként is szem előtt tartani.

Térjünk vissza a piarista gyökerekre. Emlékszem tizedikes korodban készültél elmenni a Piarból. Azt mondtad, a környezet nem eléggé inspiratív. Miért maradtál mégis? Mi lett volna másképpen, ha nem a Piarba jársz?

Erre sajnos nem emlékszem, eléggé nagy lehetett az arcom, ha ilyet mondtam:) Arra emlékszem, hogy nálam többet egy diák sem járt elbeszélgetésre az osztályfőnökhöz vagy az igazgatóhelyetteshez. Mintha én lettem volna a legrosszabb diák az iskolában. Valószínű, hogy ezek miatt az “elbeszélgetések” miatt nem mentem mégsem el. Életem legrosszabb döntése lett volna, ha akkor elmegyek. Olyan értékeket kaptam a piaristáknál töltött négy év alatt, amit sehol máshol nem kaptam volna. Nem volt könnyű az a négy év, és nagyon sokat jelentett nekem (és még mindig jelent), hogy mindig állt mellettem valaki, aki meghallgatott, aki alakítgatott úgy, hogy észre sem vettem. Nekem olyan Kanizsára menni, mintha hazamennék. Nagy örömmel tölt el, hogy Rezsek tanárnőből, a szigorú matekfaktos tanáromból (aki egyszer egyest adott, mert nem tudtam a szinusz tételt – de megjegyzem, hogy a Kanizsai Rita sem tudta, és ha ő tudta volna, akkor ő sem, én sem, és az utánam következő szerencsétlen alak sem kapott volna egyest–) mára már csak Mari lett, Dósai atyából Attila, és hogy igaz barátaimnak nevezhetem őket. Ez mind olyan érték, amit az ember betesz a kis batyujába, és visz magával egy életen át. Nagyon hálás vagyok a tanáraimnak, konzulenseimnek mindazért, amit kaptam. Úgy érzem, hogy mindaz, amit elértem, az legalább annyira az ő érdemük és sikerük, mint az enyém, így ha az én történetem “valóban egy sikertörténet”, akkor bizony az övék is az.

Ajánlanád-e a Piarista Gimnáziumot a mai hatodikosoknak vagy nyolcadikosoknak? Miben más a Piar, mint a többi gimnázium?

Természetesen ajánlanám! Hogy miért? Mert egy életre szóló élmény, ami nem ér véget a gimnázium végén. Annyira jó érzés volt, hogy az egyetemen menő volt piarista lánynak lenni. A Piar abban más, mint más gimnáziumok, hogy soha nem érzed magad egyedül. Talán ez a Kalazancius szellemiség, hogy felkarolnak, segítenek, nem vetnek meg, vagy csapnak ki, mert éppen nem te vagy a legjobb, a legtökéletesebb, hanem igyekeznek jó embert faragni belőled és átadni azokat az értékeket, amiket sajnos egyre kevesebben bírnak a mai világban. Szerintem nagyon fontos az a nevelés, amit a Piarban kaptam, érzem, hogy a hit (a hozzá kapcsolódó morállal és értékrenddel) és a család az alapja annak, hogy az életem helyes kerékvágásban haladjon.

(az interjút Kanizsainé Rezsek Mária készítette 2015. január 15-én)