„Ne félj a fájdalomtól.

Nem kontár kése koncol.

Próbált sebész az Isten,

Megifjodol, ha boncol.”

(Sík Sándor: Ne félj)

Napok óta készülődött valami a természetben. A súlyos felhőket szinte a földig nyomta terhük.

Az öreg János bácsi – Isten nyugtassa! – azt mondta volna „Üdő lössz!”(sic!) Ember, állat nyugtalan volt. Csak az aprócska gyerekek reménykedtek izgatottan: „Mégis fehér karácsonyunk lesz az idén!” Titokban már kihozták a fészerből szánkájukat, és vágyakozva gondoltak arra, hogy talán ezen a télen hasznát veszik.

Hideg permet hullt az égből, amikor Pista vállára vette fejszéjét, s a közeli erdő felé indult.

Méltatlankodva morgolódott magában: ”Ej, ez az asszony, hát nem lett volna elég, ha holnap megyek ki azért a fácskáért! Addig legalább élt volna még. Átfutott a fején, hogy bármilyen csúf, műfenyőt kellene venni. Sajnálta a fiatal életet kioltani.

Még sötét volt, amikor Anna felriadt. Mint hetek óta mindig, most is vasmarokkal szorította szívét a fájdalom. Rémülten kapkodott levegőért, keze görcsösen markolta a lepedőt.

Mintha egyre hosszabb idő múlva jönne az enyhülés. Kimerülten hanyatlott a verítéktől csatakos párnára. Hát már soha nem lesz vége? Vigyél magaddal, Uram, látod, oda már a békességem! Irgalmas szereteteddel simogasd ki belőlem borzolt lelkem kínját! Imára kulcsolt kezére hulltak forró könnyei. Teste remegése lassan alábbhagyott, kifáradt a szenvedés, a lét kezdett értelmet nyerni. A napok óta tartó tomboló düh, fékevesztett harag … a világ ellen … mindenki ellen, aki él, veszített erejéből. Érezte, ahogy tagjait meleg nyugalom járja át.

Jó volt így egyedül. Kegyelemként élte meg a jelen perceit.

Édes Párom! Soha nem szűnök meg gondolni Rád – suttogta fájdalmas hangon. – Lásd, el kell búcsúznunk egymástól, hogy az a majdani találkozás szép legyen, méltó tehozzád, méltó kettőnk életéhez.

Hosszú idő után most először gondolt arra, hogy görcsös igyekezetével, amivel férjét vissza akarta rángatni ebbe az életbe, zavarhatja az elhunytat. Eszével tudta, hogy hitben, és a Jézustól tanult szent elhatározással el kell engednie, … de a szíve, a még mindig szerelemmel teli szíve, … fogva tartotta.

Nehézkesen emelte fel a fejét, pillantásával körbefogta a kis szobát, majd tekintete megállapodott az ágy fölötti korpuszon.

– Megváltó Jézus! Tartsd meg józan értelmemet! Tudom, végleg elment, akit maradásra akartam bírni, de már csak gondolataimmal ölelhetem át. Hadd tegyem! Bocsáss nekem meg! Nem, nem akarom kétségbe vonni ítéletedet! Szent az, miként minden tetted.

A feszület alatti polcon vékony kis füzet feküdt: „Üzeneteim nehéz időkre”.

– Megmosolyogtató cím! – morfondírozott. Aztán találomra belelapozott.

Döbbenet ült ki elgyötört arcára.

Később, úgy emlékezett erre a pillanatra, mintha kezét valami nem evilági erő mozgatta volna. Mohón falta a betűket.

Olyan reménytelenül éhes volt már a vigasz-szóra!

„Ahhoz, hogy megtapasztaljam éjszakámban a hajnal hasadását, el kell jutnom az elfogadásig.

A halálból az életre hosszú út vezet.

A tagadáson, a haragon, az alkudozáson, és az önvádon keresztül juthatok el arra a pontra, amikor elfogadom veszteségemet. Végre kezemben tartom sebemet, és belehelyezhetem Isten gyógyító ölelésébe.”

Alig tudta kisilabizálni a dátumot, a szemét újra elborító könnyektől. Apja halálának egy éves évfordulóján írta.

Istenem, újra és újra „meg kell halnom”, hogy elfogadhassam a végleges halál gondolatát?

Úgy érezte, órák óta bolyong az erdőben. Már a delet is elharangozták, amikor egy apró tisztásra ért. Olyan hihetetlennek tűnt: két – szinte teljesen- egyforma fácskát pillantott meg.

– Ha elviszem a testvéredet, magányos leszel – mormolta, miközben érdes kezét végigjártatta a fenyő ágain. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve, kivágta mindkettőt.

– Jó lesz Annusunknak, úgysincs gondja most ilyesmire! Már könnyült lélekkel baktatott a falu felé, s furcsa, mámoros érzés járta át. Mintha a fácskákból meleg áramlott volna megdermedt tenyerébe. –Megbocsátottak! S ezen olyan jólesően kellett mosolyognia.

Másnap erőre kapott Anna. , Tudta, érezte minden porcikájában, előző este részese volt egy igazi csodának: imái meghallgatásra találtak. Az Úrjézus lehajolt hozzá, és irgalmával beborította elgyötört lelkét. Soha nem tapasztalt hálát érzett. Gyorsan magára kapott egy ócska kabátot, s elindult. A temetőbe tartott.

A kapuban megtorpant. Kis fenyő támaszkodott a rozsdás kerítésnek. Valahova a dereka tájára gondos kezek egy levélkét erősítettek. Remegő kézzel bogozta .A míves írás Pista sógor feleségét, Ilonkát dicsérte.

 

„Belénk oltja örömét

Hogy bajunk ő zúzza szét

És míg meg nem enyhülünk,

Mellénk ül és sír velünk.”

Legyen áldott a karácsonyod, Annánk!

Szeretettel, vigasszal: Pista és Ilon

 

– Értelek, Uram! Hát, legyen meg az akaratod! Mégis lesz karácsonyom! A köszönetemet teszem Fiad jászlához, és szívből jövő szeretetemet. Te mindig velem voltál, de az én szemem hályog borította, gyöngéd szavad süket fülekre talált nálam.

Elszántan indult vissza a házba. Hirtelen úgy érezte, rengeteg tennivalója van még, holnap már Szenteste.

2018. december

Kertészné Tóth Éva

Az ember még nem ember,
csak hadonászó veszélyes kamasz.
Az ember akkor lesz ember,
ha átvilágítja lelke mélyéig önmagát,
s a benső világosságból környezetére
sugarat bocsát.

Sem öröklétet, sem gyémánt tudást
nem adhatok, boldogságot se békét,
s nem rejthetlek el biztos menedékként:
gonosz ne lásson, s a gonoszt ne lásd.

Nem tudhatom, jobb kort vagy pusztulást
hoz majd jövőd, – én még élek, te élsz még, –
s ha férfiként érzed idők verését,
nem vigyázhatlak, hogy magad vigyázd.

De tudd: csábít, vagy taszít a jelen,
ellenállni sohsem reménytelen,
s bár bukjék, nyer az igaz gondolat.

A világ zsarnok? Te belül szabad vagy,
mit gondolj, írj, magad szabod magadnak,
– hát ezt hagyom rád: Soha fel ne add!

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Egyik gimnazista diákunk az őszi hónapokban versben fogalmazta meg gondolatait, amikor az idősebb évfolyamok digitális oktatásba kényszerültek. Most elkészült a vers folytatása, amelyben a visszatérés élményéről és öröméről olvashatunk.

Lélek-emelő II.

Továbbra sem tettem csodákat,
Váram sem építtetett,
S megköszönöm a kegyelmeket.
Esélyeket mindig csak kapom,
pedig Pétered voltam,
tagadtam,
kínlódtam,
megbántam,
s magadhoz emeltél
– megedzettél.
A négy fal között ámbár,
de fél év alatt értelmet nyert minden,
mint Simonék a csodálatos halfogás történetében a hálót,
úgy engedem el a felesleges aggodalmakat szavadra,
s ha Nálad vagyok, nem kívánok semmit sem e világon.
Visszatértünk a suliba,
sok minden változott,
de Te, Uram,
még mindig csak hívogatsz.
Reggel a szívemben örömmel,
s nem a végtelen félelemmel indulok útnak,
hanem boldogan,
csillapíthatatlanul vágok neki a napnak.
Tudom, hogy Te ott vársz mindenkiben,
a társaimban,
papjainkban,
s alig várom minden egyes nap az újabb találkozásokat.
Féltő és óvó szeretettel ölelsz magadhoz,
s meghívsz,
hogy társammá fogadjalak utamon.
Kezedben akarom tudni életem,
hiszen csak Benned van értelme élnem.
Általad akarok reggel ébredni,
aztán útra kelni,
s napközben Veled felfedezni az életet,
hazatérni Tebenned megpihenve,
a nap porát magamról lemosni estére.
Éjjel Te virrassz nyugvó testem felett,
hogy másnap ismét értelmét nyerje minden.
Mert, én Istenem,
nem érek semmit sem,
csakis Általad,
Veled,
és Benned élhetek örökre.

Timár Zselyke

Az alábbiakban osztjuk meg diákunk versét, amelyben megfogalmazza gondolatait, érzéseit a jelenlegi helyzettel kapcsolatban.

Lélek-emelő

Nem tettem én nagy csodákat,
várat sem építettem,
hát akkor minek köszönhetem kegyelmeidet?
Annyi új esélyt adott, pedig nem érdemelném,
de még így is, így is szeret.
Csak egy hétköznapi diák vagyok,
mint sokan mások,
de mégis. Mégis szeret.
Normál helyzetben óráról órára,
teremről teremre járunk az épületekben,
legtöbbször közömbösen,
olykor bosszankodva valami miatt,
de unottan is. Unottan is szeret.
Legtöbben csak egy érettségit akarnak,
minél előbb túlesni ezeken az éveken,
de Ő mindenkit. Mindenkit IS szeret.
A reggeli imákat van, hogy nem is mondom,
csak állok némán, méltatlannak tartva magamat Hozzá,
pedig Ő szeret. Akkor is szeret.
Észre nem vettem a pillanatok csodáit,
pedig most így bezárva sokszor jól esnének.
Hiányzik az a „valami más”,
ami olyan mássá teszi a piár diák napjait,
aminek hatására a suli otthonává lehet.
Látva a reverendás atyákat,
amolyan jelként,
hogy „ez az iskola más”,
és valóban; teljesen más.
Kicsiny távolságra tőlünk a lehetőség,
hogy megismerjük az Istent – mégsem élünk vele.
Hiányzik a légkör, az osztálytársak, a régi-régi szentségimádások,
amikor együtt lehettünk, közösen az Isten előtt.
Milyen különös, már értékelem a legnagyobb szenvedésekkel járt órákat,
s ha lehetne, önszántamból mennék be most rájuk.
Hiányoznak az elmúlt évek,
mikor még csak gyermekek voltunk; de az Ő gyermekei.
Azok vagyunk most is, csak már másképpen,
több és nagyobb feladattal eltelve.
Vajon jut időnk az Istenre, s igényünk a megismerésére?
– Na és a piarista lét megértésére?
Az az Isten kísér mindannyiunkat nap mint nap,
Akire az atyák az életüket bízták.
Értékeljük eléggé a lehetőséget, hogy ide járhatunk,
vagy csak a „legyek már túl rajta” gondolatokkal futnak el az évek?
És igen, hiányoznak az atyák is,
mert tudom, hogy jó emberek, s szeretem őket.
Hiányoznak azok a néhány pillanatnyi felismerések,
amikor órán a reverendájukat szemlélve belém vágott az a bizonyos Béke.
Ezek azok a pillanatok,
amikor a szürke hétköznapok rohanásaiban megszólít az Isten.
Lágyan, féltő és óvó szeretettel,
de magához ölel.

Timár Zselyke