Lélek-emelő: vers mindenkinek

Az alábbiakban osztjuk meg diákunk versét, amelyben megfogalmazza gondolatait, érzéseit a jelenlegi helyzettel kapcsolatban.

Lélek-emelő

Nem tettem én nagy csodákat,
várat sem építettem,
hát akkor minek köszönhetem kegyelmeidet?
Annyi új esélyt adott, pedig nem érdemelném,
de még így is, így is szeret.
Csak egy hétköznapi diák vagyok,
mint sokan mások,
de mégis. Mégis szeret.
Normál helyzetben óráról órára,
teremről teremre járunk az épületekben,
legtöbbször közömbösen,
olykor bosszankodva valami miatt,
de unottan is. Unottan is szeret.
Legtöbben csak egy érettségit akarnak,
minél előbb túlesni ezeken az éveken,
de Ő mindenkit. Mindenkit IS szeret.
A reggeli imákat van, hogy nem is mondom,
csak állok némán, méltatlannak tartva magamat Hozzá,
pedig Ő szeret. Akkor is szeret.
Észre nem vettem a pillanatok csodáit,
pedig most így bezárva sokszor jól esnének.
Hiányzik az a „valami más”,
ami olyan mássá teszi a piár diák napjait,
aminek hatására a suli otthonává lehet.
Látva a reverendás atyákat,
amolyan jelként,
hogy „ez az iskola más”,
és valóban; teljesen más.
Kicsiny távolságra tőlünk a lehetőség,
hogy megismerjük az Istent – mégsem élünk vele.
Hiányzik a légkör, az osztálytársak, a régi-régi szentségimádások,
amikor együtt lehettünk, közösen az Isten előtt.
Milyen különös, már értékelem a legnagyobb szenvedésekkel járt órákat,
s ha lehetne, önszántamból mennék be most rájuk.
Hiányoznak az elmúlt évek,
mikor még csak gyermekek voltunk; de az Ő gyermekei.
Azok vagyunk most is, csak már másképpen,
több és nagyobb feladattal eltelve.
Vajon jut időnk az Istenre, s igényünk a megismerésére?
– Na és a piarista lét megértésére?
Az az Isten kísér mindannyiunkat nap mint nap,
Akire az atyák az életüket bízták.
Értékeljük eléggé a lehetőséget, hogy ide járhatunk,
vagy csak a „legyek már túl rajta” gondolatokkal futnak el az évek?
És igen, hiányoznak az atyák is,
mert tudom, hogy jó emberek, s szeretem őket.
Hiányoznak azok a néhány pillanatnyi felismerések,
amikor órán a reverendájukat szemlélve belém vágott az a bizonyos Béke.
Ezek azok a pillanatok,
amikor a szürke hétköznapok rohanásaiban megszólít az Isten.
Lágyan, féltő és óvó szeretettel,
de magához ölel.

Timár Zselyke