Ki volt Kanizsainé Rezsek Mária? 
Sokkal inkább így: Ki Kanizsainé Rezsek Mária?

Az ő emléke nem megkopik az idő múlásával, éppen ellenkezőleg. Szerepe, léte felértékelődik, alakja nemesebbé válik. 

Ízig-vérig pedagógus, 17 évig iskolánk igazgatóhelyettese, matematika-földrajz és informatika szakos tanár, mélyen hívő ember. EMBER és PEDAGÓGUS. E mögött megszámlálhatatlan jótettel, előre- és erőre-vivő gondolattal, iskolánkat érintő újítással. Mindnyájunknak üzent abban a kis gondolat-gyűjteményében, amelynek VALLOMÁSOK a címe. Megtalálható a honlapunkon. 

https://nagykanizsa.piarista.hu/wp-content/uploads/2021/09/Vallomasok-Kanizsaine-Rezsek-Maria.pdf

Emlékezzünk – 2021-ben, hosszú betegség után – elhunyt kollégánkra! Hiszem, hogy nem boldoggá tenné, hanem boldoggá teszi, ha bele-beleolvasunk azokba a gondolatokba, amik neki oly sokat jelentettek. Hitet, értékrendet, erőt és tartást meríthetünk soraiból.

az egyik írása:

Mi az élet értelme?
14 évesen kérdeztem ezt meg a barátnőmtől, s kinevetett? Ilyen őrültségeken gondolkozni! Minek? 20 év után találkozva a szememre vetette, milyen boldog az én életem az övéhez képest! És panaszkodott, panaszkodott, panaszkodott. Pedig nem lett volna rá oka. Mindene megvolt: két értelmes szép gyereke, jóképű, hűséges férje, családi ház, autó… Nekem sincs többem. Nyilván ő sem ezekre gondolt. Az életminőségre gondolt. Miért érzem magam én boldognak, ő meg nem? Hát… nem akartam a szemére vetni…Végighallgattam, ez volt a legtöbb, amit tehettem érte. Megköszönte, azt mondta – olyan jó veled beszélgetni.

Találkoztál már olyan emberekkel, akiknek jó volt a társaságában lenni? Miért? Én azt tapasztaltam magamon, hogy azért mert elfogadnak. Figyelnek rám. Ebben az odafigyelésben kiteljesedik az ember! Életem legnagyobb ajándékát a férjemtől kaptam: az elfogadást. Nem akart megváltoztatni, elfogadott. Pedig… volna mit kritizálni rajtam! ”Fogadj el olyannak, amilyen vagyok, s akkor egyre jobb leszek.” (Simon András) Nagy igazság ez.

Ha az elfogadástól leszek boldog, akkor bizonyára így vannak ezzel mások is. Akkor nincs más dolgom, mint figyelni másokra, és boldoggá tenni őket. Jó, de hogyan függ ez össze az én boldogságommal?

Hiszek abban, hogy a jó erősebb a rossznál. S hogy végül is a jó győz. Minden másikra figyelésemmel ezt a tételt bizonyítom. Így van okom feltételezni, ha én a magam szorongásaival képes vagyok áldozatokra, mennyivel inkább képes a mindenható Isten! Ha legyőzöm a lustaságomat, az önféltésemet, kiszolgáltatom magam, mindannyiszor bizalmat szavazok Istennek. S legyőzöm önmagam. Ez a legnagyobb győzelem. Hihetetlen magabiztosságot ad. Próbáld ki! S ahogy szűnik a félelem, úgy árad a szívedbe a szeretet.

Szeretni és szeretve lenni. Ez számomra a boldogság. Egyedül nem megy. Isten ott van a háttérben. „Istentől jössz, Istenhez mész, és sehol sem vagy otthon csak Istennél.” Pascal mondja: „minden ember lelkében van egy Isten alakú űr, és semmi más nem képes ezt betölteni csak Isten.” Sokáig nem értettem ezeket a mondásokat, jól hangzottak, megjegyeztem. Ma már értem. Az emberek megpróbálják ezt az űrt valahogyan kitölteni: hatalommal, pénzzel, sikerrel. De az egzisztenciális szorongás marad. Mi bizonyítja ezt jobban, mint a legnagyobb sztárok kiábrándultságai, függőségei.

Ha felteszed magadnak a címbéli kérdést, akkor sasfióka vagy. Lehet, hogy tyúkudvarban élsz, s várod még, hogy valaki megtanítson repülni, de mindenképpen sas vagy. Aquila non captat muscas – a sas pedig nem kapdos legyeket!

Ha nem teszed föl ezt a kérdést, akkor tyúk vagy, aki elfogadja a körülményeit, és nem is akar a dolgok mögé látni. Kényelmesen él, elvan. (Lásd a királysasról szóló mesét.)