Minden jóságot, amit az embereknek adni tudunk, mi is Istentől kapjuk. Jócselekedeteinket nem a magunk dicsőségére tesszük. Úgy kell tennünk, hogy magunk észrevétlenek maradjunk, csak maga a tett maradjon, ami Istenre irányítja a figyelmet. Eszerint próbálok élni, példát mutatni és nevelni a rám bízott gyermekeket.

Ha újra kezdeném is, tanító lennénk, mert nincs annál csodálatosabb, mint gyermekszíveket nyitogatni, kibontakoztatni a bennük rejlő csodát: a tehetséget, megtanítani őket olvasni, írni, számolni, s átadni nekik a Teremtő által belénk oltott isteni szeretetet. 

Hiszem, hogy mindannyiunknak küldetése van, s nekünk, pedagógusoknak különösen.

„Isten azért teremtett engem, hogy úgy szolgáljak neki, ahogy senki más.

Küldetésem van.

Lehetséges, hogy soha nem ismerem fel teljesen ebben az életben,

de odaát majd igen.

Kapcsolat vagyok, személyek közötti kötelék.

Nem azért alkotott engem az Úr, hogy semmittevő legyek,

hanem, hogy tegyem, jól tegyem a dolgom.

A békesség angyala, a magam helyén, az igazság hirdetője vagyok,

míg megtartom parancsait.

Bízom benne.

Akármilyen is voltam és vagyok, nem vet el.

Ha beteg vagyok, betegségem szolgálja Őt, ha fürge, akkor fürgeségem.

Semmit sem tesz hiába, tudja, mi a szándéka.

Elveheti barátaimat, idegenek közé küldhet engem,

magánnyal, kedvetlenséggel tehet próbára, és elrejtheti előlem a jövőt:

Ő akkor is tudja, mit akar.”

(Newmann bíboros)