Péter, számoltad, hogy épp öt éve indult el a drámatagozat a nagykanizsai Piarista Gimnáziumban? Milyen tapasztalataid, érzéseid vannak az elmúlt öt év kapcsán?

Valóban, immár öt éve az életem egyik legfontosabb része a gyerekekkel való foglalkozás, és immár öt éve a Piarista családhoz tartozhatom… Tudod, szinte ennyi idő után sincs olyan nap, hogy amikor megérkezek az iskolához, ne pillantanék rá a domborműre: „Itt tanult Deák Ferenc”, s ne gondolnám végig, hogy a piaristák több mint 400 éve tanítanak… Mi ehhez képest az én kis öt évem? Persze közben született két gyermekem, s most várjuk a harmadikat. De visszatérve, ez az évforduló remek alkalom, hogy áttekintsük, mit sikerült elérni a kitűzött célokból, s mely területeken kell előbbrelépnünk, illetve ha szükséges, irányt váltanunk.

Meggyőződésem, hogy igazi eredményt csak közösségben dolgozva és közösségben gondolkozva érhetünk el. Így az egyik legfontosabb tényező, és bizony nem könnyű – valljuk meg, néha nem is zökkenőmentes – feladat volt a megfelelő tanári kar felállítása. Most már nyugodt szívvel mondhatom, hogy végül sikerült egy olyan csapatot a Piarista Gimnázium kötelékébe csábítani, akik garanciát jelenthetnek a drámatagozatra érkezőknek, talán mind szakmai,  mind emberi alapon. Bali Judit igazi anyukája a tagozatnak, bizalommal fordulnak hozzá nehézségeikkel a kifejezetten érzékeny életkorban lévő hallgatók és a szervezési feladatokkal az óraadó tanárok is. Tájékozott, képzett. Szívember. Kelemen Márta, a kaposvári színművészeti egyetem beszédtanára a kezdetektől velünk van, s mára neki is sikerült úgy alakítania külső körülményeit, hogy azt a fantasztikus felkészültséget – nem sorolom fel diplomái számát, legyen elég annyi, hogy tanít vagy tanított többek között a Vígszínházban, a Nemzetiben, Marosvásárhelyen – igazán a hallgatók javára fordíthatja. Úgy tűnik, Debrei Zsuzsa személyében megtaláltuk azt a kollégát, aki a hangképzés területén nemcsak szaktanárként és művészként, hanem szinte terapeutaként is tud a gyerekekhez fordulni. Kevés olyan pedagógus van az országban, akinek lassan 20 éves kőszínházi tapasztalata – zenés és prózai egyaránt – mellett szakirányú, a hangképzést magába foglaló diplomája is van. Itt az a nehézség, hogy aki énekel, játszik, az általában nem „tanult tanítani”. Az énekhangot fejleszteni pedig nem illik például pontos anatómiai ismeretek nélkül, csak úgy, érzés után. Aki pedig rendelkezik ilyen végzettséggel és tudással, az nem gyakorolja napi szinten, élesben az előadóművészetet. Zsuzsában mindez együtt van, nagy nyereményünk. Az elmúlt időszakban a Hevesi Sándor Színház jóvoltából nekem is sikerült olyan konferenciákon, workshopokon részt vennem – eleinte csak résztvevőként, majd előadóként is –, melyek speciálisan a színházi és színházzal nevelés köré szerveződtek. Őszintén örülök, hogy éves szinten előadásaim harmada kifejezetten a középiskolásoknak szóló interaktív produkció, melyek folyamatosan elősegítik, hogy minél többet tudhassak meg a „Z generáció” képviselőiről. Igyekszem ezen újdonsült tapasztalataimat napi szinten hasznosítani.

A csapat tehát összeállt, mára talán minden adott ahhoz, hogy megfelelő táptalajt biztosítsunk a minket bizalmukkal kitüntető tanulók tehetségének kibontakoztatásához.

Milyen tematika szerint épül fel a négyéves képzés a drámatagozaton?

Mint a fentiekből bizonyára kiderül, a beszéd, ének és mozgás készségszintű fejlesztése mellett az alakulóban lévő személyiségeknek a lehető legszélesebb spektrumban történő gazdagítása a fő feladatunk. Hogy megismerjük, megszeressük magunkat teljes valónkban. Ha megértjük, mi történik velünk, akkor jobban megértjük és elfogadjuk, mi történik a másikkal, a szűkebb és tágabb értelemben vett közösségünkkel. Ha látjuk, milyen összetett folyamatok mennek végbe akár a legegyszerűbb emberi, át- és megélt pillanatban is, akkor talán sokkal pontosabban tudjuk elhelyezni a magunk kis homokszemét az élet sivatagában. Változatos, különböző játékokon keresztül – melyek részletes taglalásához e hasábok most természetesen szűknek bizonyulnának –, de mégis ugyanazért az állandó célért dolgozunk: megpróbáljuk a lehető legtöbb helyzetben górcső alá venni magunkat. Maga a színház ugyanakkor már nem cél, csupán eszköz. A tanulási folyamat eszköze. Hozunk létre ugyan előadásokat, vizsgákat, de itt sosem azt tekintjük célunknak, hogy a végeredmény ilyen és olyan legyen, ezt és azt a hatást váltsa majd ki a közönségből. A fontos az, hogy közben mi történik velünk. Aztán ha másoknak is megmutatjuk, hol tartunk, hová jutottunk, és az netán katarzist vált ki nézőinkből, az csak plusz. Óriási öröm persze, de nem cél. A cél maga a játék, a szó legnemesebb értelmében, komolyan vett játék, mint a legkönnyebb, legszórakoztatóbb tanulási forma, ami csak létezik.

Milyen jellegű foglalkozások váltják egymást a drámás képzés négy éve alatt?

Az első fél évben megpróbáljuk megtalálni mindenkinek a „saját hangját” és a később alapnak vett közös minimumot. A kíváncsiságot, tiszteletet, figyelmet, melyhez aztán minden körülmények között tartani fogjuk magunkat. Ez egyébként csoportonként más és más is lehet. Egyéni és csoportos improvizációs gyakorlatok segítségével létrehozzuk azt a bizalmi légkört, melyre a későbbiekben építhetünk. Hiszen a drámajátékokban, a színházban épp az a lényeg, hogy a legbelsőbb valónk keressük meg s tárjuk ki. „Tizenegynéhány” úgymond összekerült, életkorából fakadóan amúgy is kissé bizonytalan és zárt kamasz esetében ennek nem lehet nekiugrani. Ezért szükséges – csúnya szóval élve – egyféle „szintrehozás”. Aztán az újabb félévben és második évben már beljebb megyünk: próbálunk konkrét jelenteteket, akár egész darabot is. Mindig a csapathoz választom a témát, soha nem fordítva. Itt még szinte mindegy is, mi az, csak igazán érdekelje, szórakoztassa a csoportot. Ez általában egyébként valami könnyebb nyelvezetű, de témájában elég „erős” anyag szokott lenni. Harmadikban általában rátérünk a veretesebb szövegekre, hisz eddigre már megtanultuk kezelni, kimutatni az érzelmeinket, jöhet tehát a következő lépés, hogy mindezt egy archaikus, szinte idegen nyelven is képesek legyünk megtenni. A fontos azonban itt is a bejárt, megtett út, nem elsősorban a végeredmény. Ha az eltöltött idő „igaz” volt, ha kíváncsiak voltunk egymásra, a világra, magunkra, anyanyelvünkre, az eredmény úgyis kis csodák halmaza lesz. Végül negyedikben, mikor már ismerjük egymás rezdüléseit, mikor már tudunk, merünk, s valóban szeretünk is együtt játszani, létrehozunk valami igazán belőlünk jövő, „összművészeti” előadást zenével, mozgással. Ha lehetséges, itt saját magunk írjuk a darabot is. Idén a végzősökkel minden esetre erre készülünk…

Jól érzem, hogy viszonylag sok az improvizáció a munkátokban?

Az alapvető dolgokban egyáltalán nincs rögtönzés. A „MIT?” szinte teljesen kötött, felépített. A „HOGYAN?” persze változik. De ez utóbbinak egy drámaóra esetében talán muszáj is rugalmasnak lennie. Ha a gyermeket abban akarom segíteni, hogy merje igazán megélni a szorongásait, vagy ami talán még nehezebb manapság, az örömét, akkor nem lehetek érzéketlen a napi hangulatára. Mindig ott helyben kell megtalálni vagy persze megpróbálni megtalálni az utat az adott pillanathoz. Ez – természetesen most szigorúan milyenségi és nem minőségi különbségről beszélek – nem mehet át egy olyan szigorúan vett tanórába, ahol egy bizonyos témát kell így vagy úgy, de belepasszírozni a tanuló fejében lévő katalógusba, hogy aztán azt később előkereshesse onnan, mikor szüksége van rá. Itt a lényeg kicsit fordítva van: a drámatanár inkább „output”, mint „input” csatlakozóként funkcionál.

A Színművészetire felkészítitek a gyerekeket? Színészek, művészek lesznek, akik a drámatagozatra járnak?

Nem feltétlenül, de lehetnek. Ha igazán színészek, művészek akarnak lenni, persze azok lesznek nélkülünk is. Természetesen vannak ilyen jellegű foglalkozások, de a „felkészítés” inkább járulékos haszon, a tanórákon ez jórészt indirekt módon történik, nem ez a főprofil. Nem mondom, büszkék vagyunk, hogy került már be színművészetire, jó nevű színiiskolába, televízióba tanulónk, de a kifejezett felkészítés nem az óra anyaga, arra külön kerítünk sort. Persze aki színész, előadóművész akar lenni, a lehető legjobb helyen jár nálunk, hisz minden, amivel foglalkozunk, elősegíti az előbbrejutását. De ugyanannyira fontos, hogy önmagukat kifejezni tudó, például egy későbbi állásinterjún – vagy egy randin – megnyerő, érthetően beszélő, magabiztos emberkéket engedjünk útra a közösen töltött négy év után, ahol mindenki pontosan annyit fejlődött, amennyit szeretett volna!

S azzal biztatjuk magunkat, hogy – sajnos, nem sajnos – a 21. századi „emberpiacra” sem árt egy kis felkészítés, akár direkt, akár indirekt módon.

Az interjút Kanizsainé Rezsek Mária készítette 2014. november 17-én.