A piarista iskolától a doktori iskoláig

Minden vallomás előtt köszönöm a ‘csöndes erőt’, jólesik, bár gyakran elbizonytalanodom. Például jó döntés volt-e a doktori képzésbe belevágnom? De rendszerint arra jutok, hogy ha nem vágtam volna bele, akkor sajnálnám, hogy visszautasítottam a lehetőséget. Hajlamos vagyok elégedetlenkedni mindennel és mindenkivel.

Ez valószínűleg egy állásinterjún a negatív tulajdonság kupacba kerülne, szerintem átok és áldás egyszerre, a „nem elég jó” és a „biztos, hogy ez minden?” a két legnagyobb motiváló erőm.

Milyen volt az út ezidáig?
Visszanézve egyik lépés hozta a másikat, például az érettségi után nem volt kérdés, hogy egyetemen szeretnék tanulni. A Budapesti Corvinus Egyetemre (ma Szent István Egyetem, korábban Kertészeti egyetem) jelentkeztem Élelmiszermérnök BSc szakra. Nem volt egyszerű döntés, matekkal és kémiával felvételiztem, de legalább ennyire szívesen foglalkoztam volna törivel és magyarral is. Döntést kellett hoznom, ahol a következő logikát követtem: ha humán irányba tanulok tovább, 99%, hogy nem fogok otthon számolni vagy kísérletezni, ha viszont reál irányba, akkor sem kell teljesen elbúcsúznom a töri-magyar volnaltól, szabad időmben annyit olvasok, annyit járok múzeumba, színházba, operába, amennyi csak belefér. Így tehát az előbbi mellett maradtam, hogy mindkét irány megmaradjon.

A BSc után azonnal az MSc-re jelentkeztem.

Nem is gondolkodtam másban. A PhD képzés, Szent István Egyetem, Kertészettudományi Doktori Iskolájában, illetve a Borászati Tanszéken, ebből a szempontból más. Ezt nem terveztem, sőt sokkal inkább a termelésben tudtam volna magam elképzelni. A konzulensem viszont felajánlotta, hogy jelentkezzek a doktori képzésre, ahol azóta Borélesztők stressz-metabolit képzésével foglalkozom.

Ennek az eredménye az is, hogy egy éve hirtelen az iskolapad túloldalára kerültem, hiszen a tanulás és kutatás mellett tanítok is az egyetemen.

Maga a tanulás ma már nem akkora kihívás. Ha szabad ilyet mondanom, már jól megtanultam tanulni, lassan 20 éve ülök az iskolapadban és úgy gondolom, ha az ember elég kitartó és megérteni próbálja az összefüggéseket, nincs az az iskolai követelmény, amit ne lehetne teljesíteni.
A kísérleti munka során azonban sokszor érnek váratlan dolgok, amit akkor sem lehet tervezni, ha minden létező tudás birtokában lennék. Erre egy példa: amikor a vízoldható aminosavak nem oldódnak vízben… Ilyenkor azt mondja az ember, hogy soha többet be sem teszi a lábát a laborba. Persze nem gondolom komolyan. Újra nekiveselkedem, keresnem kell valami megoldást, ez az a rész, amit igazán élvezek.
Az oktatás, ha lehet még a kutatásnál is nagyobb kihívás. Soha egy órát sem töltöttem azzal, hogy arról tanuljak, hogy kell tanítani! Az semmire sem elég, ha az anyagot tudom. Bizony ezt a harmadát a feladataimnak egyelőre nem élvezem igazán. Ebbe is bele lehet/kell tanulni, például, hogy egy csoportot hogy irányítson ésszerűen az ember egy gyakorlat során. A következő évfolyamoknál már talán könnyebb lesz a helyzet, mivel egyre nagyobb lesz köztünk a korkülönbség, így könnyebb a „tanárnő” szerepbe bújnom. Amire persze erre nem lenne semmi szükség, de úgy vettem észre, a hallgatóknak nem egyszerű elfogadniuk, hogy attól még tanulhatnak tőlem, hogy majdnem ugyanannyi idősek vagyunk, egyszerűbb számukra, ha magázódunk és én követelően, ellentmondást nem tűrően lépek fel velük szemben. Erre az idősebb kollégák csak legyintenek, szerintük mindenki így kezdi, és kell idő, hogy magam kialakítsam, hogy milyen stílusú órákat szeretnék tartani.

Bori, te nagyon szerény vagy, és nem beszélsz arról, hogy kitüntetéses diplomával végeztél, és a középiskolában is mindvégig kitűnő tanuló voltál. Szerettél tanulni?

A válasz erre igen és nem egyszerre. Nincs ellenemre, ha új dolgokat hallok-látok, pláne ha azt még érdekesnek is találom. Amikor meg kell jegyezni bizonyos dolgokat, néha szenvedésként értékelem, nem kevés erőfeszítésembe kerül ilyenkor mégis folytatni… Ugyanakkor, ha valamit tud az ember és emiatt összefüggéseket fedez fel – na nem eddig sosem hallott dolgokat, csak amiket  ő maga eddig nem látott át – az rendkívül jó érzés.

 Mindeközben emberi kapcsolataid hogyan alakultak?

A gimi ebből a szempontból egy nagyon letisztult rendszer: minden nap azonos emberekkel találkozunk az osztályban, van akivel szívesen, van akivel kevésbé, és ér jó is rossz is, de az összetartozás kérdésen felül áll. Két kategória létezik felnőtt és gyerek, élesen elkülönülve.

Ez teljesen más az egyetemi évfolyamok több száz embere, csoport beosztások, görgetők, szabadon választható – és nem egymásra épülő tárgyak tengerében. Rétegződnek az emberi kapcsolatok: rengeteg ember, akivel kénytelen vagyok kapcsolatban lenni, számos ismerős, akivel ha beszélek is pár szót csak jelentéktelen dolgokról, kevés barát, akikre lehet számítani (többen gimis volt osztálytársaim). Ebben a kesze-kuszaságban biztos pont, hogy a szüleimnek a gyereke maradok mindig, és „barátaim”, a már szintén felnőtt testvéreim. Amíg fiatalabbak voltunk, ezt nem úgy értékeltem, mint ma.
Valamint minden ember közül –  ha úgy tetszik  – „legjobb barátom” a férjem.

Bori, a doktori iskola után mik a további terveid?

Több lehetőségem is van és még én magam sem tudom melyiket is szeretném leginkább, ugyanis minegyiknek megvan a maga előnye (és hátránya). Most abban a kényelmes helyzetben vagyok, hogy csak határozott időre kellett elköteleződnöm, de a doktori képzés az utolsó ilyen lehetőség. Innentől akár a tanszéken maradok mint oktató, akár az iparban helyezkedem el mint alkalmazott, vagy édesapám mellett a saját családi borászatunkban, az onnantól közel egy életre szól, de legalábbis behatárolja, hogy később milyen irányba válthatok, ha erre kerül sor.

 Mit adott neked a piarista iskola, mit üzensz a mai diákságnak?

A legprofánabb dolog: erős tárgybeli tudásalapokat kaptam, amit a mai napig használok – kémiából, matekból, helyesírásból, latinból.
Több, kevésbé definiálható, nehezebben megfogható dolgot is kaptam, amely mégis nagyon fontos az ember életében: „mihez tartást” adott, emberiességre nevelt, nem leereszkedő -, hanem igazi segítőkészségre.

Mit üzenek a mai diákságnak? Elsősorban azt, hogy senki se fogadja el azt, hogy ez a maximum, ennyi elég. Mindig van tovább, több, jobb! Ne legyetek kishitűek, ne gondoljátok, hogy nektek ez nem megy. Tapasztalatom szerint az ember „felnő” a feladathoz, csak neki kell állni, és a következő teendőre kell koncentrálni.

Bori, lényegre koncentráló éned a régi. Röviden és tömören – ez volt mindig is a stílusod. Kívánok neked a jövőben inspiratív kutató környezetet, családod körében pedig sok boldogságot. Köszönöm a beszélgetést!

Köszönöm én is!

(az interjút Kanizsainé Rezsek Mária készítette 2017 áprilisában)