Már megint egy iskolai, „valami imádkozós” program – gondoljuk. Két nap, amiből az egyik szombat? Túlzásnak tűnik. De aztán valami történik. Egyszer csak benne vagyunk egy sodró kalandban, amiből nincs is kedvünk kimaradni.

 

Játék követi a játékot, a nevetést mély beszélgetés váltja. Futunk, nevetünk, néha sírunk is, és közben valahogy mégis könnyebb lesz minden. Megjelennek a lábnyomaink, belakjuk a lelkigyakorlat tereit, mintha mindig is a miénk lettek volna.

 

A szünetekben körbejárnak a sütik — mindenki hozott valamit, és minden falatban benne van egy kicsi odafigyelés. Talán ezért is könnyebb megszólalni. Őszintén beszélni. Meghallgatni egymást.

 

Az ebéd kielégítő, a délután pedig újabb meglepetéseket tartogat. A pihenőkben felfedezzük a röplabda egy teljesen új verzióját — olyat, amiből senki sem maradhat ki, különben a labda nem marad a levegőben. És mi sem akarjuk, hogy leessen.

 

Aztán hirtelen vége lesz. Összepakoljuk a holmikat, és valahogy mindenki egy kicsit másképp néz körül. Több bennünk a mosoly, a bátorság, a közös élmény.

 

Hétfőn találkozunk – de már nem egészen ugyanazokként.